Egyenesen a betárcsázós internet korából jelentkezünk – ködbe vésznek MSN-es emlékeid? Felülhetsz a nosztalgiavonatra!

Nem tudtad elolvasni a partnered üzenetét, mert minden egyes karakterre beállított egy jó kis stílusos szmájlit, α тє иєνє∂ ρє∂ιg нαѕσиℓóαи иézєтт кι.

Amikor LEHETETLEN volt fellépni, és kisebb dührohamokat kaptunk. Hát fontos megbeszélnivalóink voltak!

Kiírtad, milyen zenét hallgatsz, hiába nem érdekelt senkit. Nincs is annál fontosabb, hogy mindenki tudja, milyen pallérozott a zenei ízlésed.

„Cső, megyek aludni!”- és aztán szépen rejtettre tetted magad, hogy utána nyugodtan tudj filmezni/sorozatot nézni.

Rejtettre tetted magad, utána elérhetővé, hogy partnereid lássák az értesítést hogy feljöttél: óriási stratégia volt ez arra a célra, hogy a kiszemelt pasi/csaj rád írjon.

Szintén stratégiai okokból, ha a kiszemelt csaj/pasi feljött, vártál egy pár percet mielőtt ráírtál, hogy ne tűnj rámenősnek.

Partnered rezgő figyelemfelkeltést küldött. Partnered rezgő figyelemfelkeltést küldött. Partnered rezgő figyelemfelkeltést küldött. Partnered rezgő figyelemfelkeltést küldött. Partnered rezgő figyelemfelkeltést küldött. Partnered rezgő figyelemfelkeltést küldött. Partnered rezgő figyelemfelkeltést küldött.

Az MSN a paranoiánk felélesztésére is nagyon alkalmas volt: megkérdezted ismerősödet, hogy egy közös ismerősötök online van-e, mert attól tartottál, hogy letiltott.

Nagyszerű volt zenék átküldésére is. Egyesével küldtük az MP3-makat.

Ha feltettél egy olyan kérdést, amire eléggé rástresszeltél, mindig figyelted, hogy partnered éppen gépel-e , és ha megláttad a kis ceruzát, a torkodban dobogott a szíved. Főleg, amikor láttad, hogy radírozza és újraírja. Általában a válasz életünk legnagyobb kérdéseire ilyesmi volt: „aha”.

Köszi a cikket Milán!