Ugyan régről tudjuk, hogy udvarias népség az angol, jócskán akadnak helyzetek, amikor újfent elképedünk a jól neveltség extrém megnyilvánulásain. Ha ilyenkor nem szólal meg bennünk a magyar kisördög, akkor épp az akcentusunk miatt szégyenkezünk. Az alábbi példákon tehát illik meglepődnötök. Vendégszerzőnk írása következik!

Amikor két idős hölgynek tartod a bejárati ajtót (mert itthon erre neveltek), akiknek persze fogalmuk sincs, hogy miért állod el az utat, és szépen kérnek, hogy lépjél már odébb, mert nekik sietős dolguk lenne, majd miután beengedték magukat, előzékenyen visszatessékelnek az ajtóhoz, hogy felőlük mostantól napestig tarthatod, ők becsszó nem jönnek erre megint.

Amikor egy babakocsis anyuka igyekszik haza a bevásárlásból, mindkét keze tele szatyrokkal, szinte a nyakában is lóg egy táska, így lohol, és egyszer csak elesik az aluljáró lépcsőjén, egy doboz tej szétloccsan, a gyerek sakálként üvölt, mire ő ijedten hátrafordul, és szabadkozni kezd a felfordulás miatt az idegen járókelőknek.

Amikor a szűkös színházi nézőtérre két korsó sört egyensúlyozva lép be egy férfi, aki a szájából kilógó jegyről próbálja meg leolvasni a szék számát, és még percekig föl-alá mászkál, mert minduntalan rossz sorban köt ki, de közben az a másik férfi kéri szíves megértésünket, aki a félúton elhagyott kabáttal vándorol türelmesen az első után.

Amikor a sarki kávézó pincére zsinórban háromszor veszi fel rosszul a rendelésedet, de arra odafigyel, hogy bocsánatkérő ajándékkal kedveskedjen mindegyik tévesztés után (mondjuk fapofával nyújtja át mind a hármat).

Amikor egy elegáns úriember a szupermarket kasszájához érve arra kéri a pénztárost, hogy legyen olyan drága, és dobja ki valahová a kistáskájában összegyűlt szemetet (ha lehet, szelektíven), és akkor a pénztáros előre köszöni a türelmünket, amiért átmenetileg lezárja a kasszát, hogy eleget tegyen a kérésnek; a sorban várakozók pedig mindvégig készséggel informálják az újonnan érkezőket, hogy miért nem halad az eleje.

Amikor a könyvtárban a kedvedért gyűlik egybe három-négy munkatárs, akik hosszasan magyarázkodnak, sorolják a lehetséges okokat, érvelnek, vitáznak, hogy miért nincs meg az a bizonyos könyv, amit keresek, mintha személyesen rajtuk akarnád számon kérni a hiányt.

Amikor a jegykezelő kapu befalja egy nő vonaljegyét, aki azonnal int a fülkében nézelődő alkalmazottnak, hogy a segítségét kérje, de mivel látja, hogy még hosszú percekig kellene tétlenül várnia, inkább személyesen áll a kapu elé, és udvarias eréllyel a helyes irányba kezdi terelni az egyre áradó tömeget, teljes felelősséget vállalva az esetleges kellemetlenségekért.

Amikor a Tate Britain grandiózus Turner-kiállítását egy vendég (aki szemmel láthatóan nem vak) kutyástul bóklássza végig, mígnem egy másik látogató véletlen rálép a kutya farkára, aki emiatt vinnyogni kezd: a csetlő-botló fiú borzasztó zavarban simogatja a kutyát és a gazdát, hogy egyik se orroljon meg a figyelmetlenségéért

Amikor egy óvodás korú gyerek oly módon okoz boldog pillanatokat magának a gyógyszertárban, hogy gyors egymásutánban többször veti magát teljes erőből a pultnak, illetve vad dobolásba kezd, és mikor végre leveri a kiállított gyógyszeres dobozok egy részét, a patikus lány sajnálatát fejezi ki, amiért per pillanat újabb játék nem jut eszébe neki sem.

 Bármikor, amikor valakinek nekimennek, meglökik, megdobják, megrúgják, leköpik – az illető elnézést fog kérni, hogy útban volt, azaz KEEP CALM AND CARRY ON…

Köszönjük a szuper cikket Hegedűs Robinak! 🙂