A németek precizitásának csodájára jár a világ. Az alább megosztott berlini élmények segítségével döntsétek el, hogy mennyi benne az igazság, és végül is ki jár jól ezzel. Vendégszerzőnk írása következik!

A vadonatúj egyetemi könyvtárba úgy lehet beiratkozni, hogy először beiratkozol online vagy az előtérben elhelyezett gépek egyikén (félórás keresés az @ után, az Y és Z billentyűk weblaptól függően cserélődnek), majd az ott megadott kóddal kitöltesz egy űrlapot (a leírás több helyen elnézést kér, hogy nincs angol változat), és azzal újra beiratkozol személyesen, ahol kapsz egy újabb kódot, ami elsőre nem működik. Közben minden csomagodat kinti megőrzőben kell hagynod, lakatot neked kell hoznod, alaposan átvizsgálnak, egyedül a könyvtári belépődet nem kérik el sehol.

Ha képeslapot vagy céges számlát akarsz feladni, le kell vadásznod egy postát. A város több helyén találkozni a Deutsche Post rikító sárga logójával, amin egy nyíl mutat valamerre, ahol előbb-utóbb belebotlasz az egykori postafiók lelakatolt bejáratába, rajta felirat: bezártunk. Végül rátalálsz egy zsúfolt kis postaboltra az egyik bevásárlóközpont hátsó mélygarázslejárata mögött. Ott rögtön 3 különböző típusú automata előtt állnak kétségbeesett emberek tétován; jobb ezt ügyintézőre bízni. A vásárlást sorban állás közben kell intézni, azaz előbb odarohansz a sor végére, utána szétnézel, és ha megtetszik valami, kéred a mögötted állót, hogy legyen szíves foglalni a helyedet. A borítékok például 10-es pakkokba vannak gondosan elcsomagolva, azt bátran fel kell tépni és ácsorogva megcímezni (új vásárló 10 borítéknál kevesebbet nem vehet). Közben egy komoly képű pasas jár körbe, és bélyegeket kínálgat: gyűjteni való bélyeget, a borítékra azokból nem illik tenni. Fizetés után megkérnek, hogy várd meg a számládat; a számlagép nagyon lassú, de nyomtatás után az ügyintézővel közösen dobhatjátok ki a blokkot.

A szuper helyi mozi egy színház felett van, az ötödiken (lift nincs). A kiírások és a nyilak végig a színházat mutatják, tehát kell egy ismerős, aki korábban már járt a moziban, hogy megnyugtasson, nem lesz átverés a lépcsőtúra. A mozi bejáratánál kígyózó sor fogad (a sorban állás itt hobbi, mindenki kedvét leli benne). Gyorsan rájössz, hogy a büfét és a jegyeket ugyanazok intézik, és hát épp elfogyott az aromás popcorn, amit a jelen lévő összes pénztáros közösen sütöget: annak előbb kész kell lenni, utána jöhetnek a jegyigények. A filmből (amit percre pontosan elkezdenek) végül csak 10 percet nem látunk, bár popcornt sem vettünk.

Az egyik legnépszerűbb bank kezdő csomagajánlatában is azonnal 2 kártya van. Az ügyintéző sem angolul, sem németül nem képes elmondani, hogy mi köztük a lényegi különbség, viszont a kipostázott levélben épp máshogy magyarázzák. Az egyikhez telefonos diktálással kapsz pin-kódot, a másikhoz ők adnak. Az utóbbit elfelejtik kiküldeni. Reklamáláskor mindkét kártyádhoz lenullázzák az eddigi ügyintézést, indulhat elölről a nyomkodás. A lelkedre kötik, hogy automatából ritkán vegyél fel pénzt, ellenben rengeteg helyen (IKEA, éttermek, kisboltok) nem fogadják el a kártyát. Városi szóbeszéd segít odatalálni a VISA és a Mastercard (a kettő együtt szinte soha) elfogadási helyeihez.

Egy esti sétád során örömmel fedezed fel az APOTHEKE 24 feliratot az egyik közeli gyógyszertáron. Amikor napokkal később odamész az éjszaka közepén, hogy a náthádat enyhítő szereket vegyél, mielőtt megfulladnál reggelre, a gyógyszertár zárva. Apró betűs kiírás magyarázza, hogy a 24 nem arra vonatkozik ám, hogy éjjel-nappal nyitva vagyunk, hanem arra, hogy éjjel 12-ig. Lám-lám, az apró betűs szakaszok is fontosak lehetnek, legközelebb oda kell figyelni!

Ha lezárás miatt (az ilyen mindennapos) nem a megszokott útvonalon jár a busz, a megálló kijelzőjén hosszú métereken át fut a szöveg, amely egy újságcikk részletességével ad körültekintő leírást a helyzetről, mígnem megjelenik a lényegi információ: hol jár és hol nem jár a busz adott napon. Ingyen nyelvlecke!

Kellemes zene, trendi berendezés, látványkonyha: ebbe az étterembe jó lesz bemenni. 10 perc ücsörgés után odajön egy kedves pincérnő, és kérdezi, hogy ugye először vagyunk itt. Persze, ezért nem tudtuk, hogy mobil eszközön kell rendelni, amit a Kassa felirat alatti szekrényben tartanak. Ezt simán oda kell vinni magunkkal az asztalhoz (most az egyszer odahozza nekünk ő, személyesen), és azon rendeljük meg a kívánt ételt-italt. Ha valami elkészült, rezeg a gép. Amint kész a leves, megyek a pulthoz. Nincs ott senki. Odahívok valakit a pincérek közül. Kérdezik, hogy rezgett-e a gépem és hogy mi az asztal száma. Nemsokára megtalálják a levesemet. Ahogy belekezdünk a levesbe, megint rezeg: kész a bor. Megyek a pulthoz, ahonnan visszaküldenek, mert az italt majd ők hozzák ki. Készségesen el is magyarázzák, hogy ilyenkor nem kellene rezegnie, de egy-két gép arrogáns. Végül a főétel épp időben rezeg. Ha mindennel végeztünk és tele az asztal piszkos tányérral, fizetéshez oda kell inteni egy pincért. Borravaló nincs az árban.

A szelektív szemétgyűjtéshez annyiféle feliratú konténer van, hogy lefagy tőle a mobilszótáram. Az üvegek és a papírok megannyi alrendszerbe sorolódnak. Saját megfigyeléseim alapján, a többség óvatosan körbejár, aztán a „minden egyéb” jelzésű közösbe dobja a jól megtömött zsákokat.

A lakcímbejelentéshez 45 perces villamoskirándulással lehet kiérni a városszéli temetőkön túlra (a központi irodákba hónapokra előre beteltek az időpontok). A célállomás díszes lépcsőházában ide-oda küldözgetnek (közben növekszik benned a gyanú, hogy valamit biztosan otthon hagytál), mígnem gyorsan rövidre zárják a történetet: fehér A4-esre kinyomtatnak egy kétsoros igazolást. Utóbb többször feltúrjuk érte a lakást, mert minduntalan a piszkozatpapírok közé keveredik.

Az internetbekötéshez minden létező adatodat elkérik, majd nem jönnek ki hetekig (az ügyintézés folyamatban van).

Köszönjük a szuper helyszíni tudósítást Hegedűs Robinak! 🙂