A gyereknek jót tesz a friss levegő, a játék, a tanulás meg a zeneiskola. Örökérvényű törvény ez, amivel nem lehet harcba szállni. Biztos sokunk szülei gondolkodtak hasonló módon, bennünk pedig még mindig élnek a szolfézsórák emlékei.
„Kislányom, milyen hangszeren szeretnél játszani?” – „Szaxofon.” „Nem, azt nem lehet, hegedülni fogsz.” „Akkor hegedűn.” Ismerős? 6 évesen még nem biztos, hogy van elképzelésünk arról, hogy milyen hangszeren szeretnénk megtanulni játszani, pontosabban, hogy milyen hangszeren szeretnék a szüleink, hogy megtanuljunk.
Ez persze nagyban attól is függött, hogy milyen hangszereket tudott ingyenesen biztosítani a zeneiskola. Szaxofon pl. nem volt, hegedű viszont dögivel, hát hegedülni kellett.
A rettegett szolfézsórák. Az a bizonyos kötelező nyűg, amit el kellett viselni heti 4 órában, mivel anélkül nincsen zeneóra. Persze sok idő volt, mire felfogtuk, hogy a kottaolvasás nem fog
magától a fejünkbe szállni.
Vagy volt hallásod, vagy nem. Ha nem, elvéreztél és maradt a hangközök fejben kiszámolása, vagy elsőre kihallottad a kistercet meg a szubdomináns szeptimeket és érzésre toltad. Ha volt hallásod, jó eséllyel a helyi gyermekkórus vagy szimfonikus zenekar tagjává avanzsáltak.
Nem volt akadálya, hogy azt a hangszert tanuld, amit kiválasztottál (vagy helyetted kiválasztottak), de mellé még kötelezően fakultatív volt 5 év szolfézs, 3 év nagybőgő és 3 év zenekari gyakorlat. Ha még mindig komolyan érdekel a zene, ezekért utólag hálás lehetsz.
Ahogyan azért is, hogy Józsi bácsi a hegedűtanár benned látta a jövő Paganinijét, ezért elküldött 1000 hegedűversenyre, meg tanszaki hangversenyekre és elintézte, hogy 1 év zenei tudással elsőhegedűsként landolj a suli szimfonikus zenekarában. Anyádék nagy örömére, így a családi videók száma exponenciálisan megugrott.
Kötelező féléves tanszaki hangversenyek és év végi vizsgák. Amikor 20-an ültetek félkörben a színpadon és mindenkinek egyenként kellett kiállnia a kis betanult darabjával. A kezed izzadt és remegett és persze akkor szakadt el valamelyik húrod.
Amikor gyakoroltál a másnapi előadásra, de a szomszéd teremben épp balett/basszusgitár/dob/trombita óra volt és csak az az egy terem volt szabad.
Amikor kottaolvasást színleltél, pedig fogalmad nem volt róla, hogy milyen hangnemben vagytok, hanyadik fokra kell ugrani, meg egyáltalán mikor kell lapozni, mert 5 év alatt egyszer sem figyeltél szolfézs órán.
De az érzés, amikor végignyomtad az ujjgyakorlatokat, etűdöket, aztán kiálltál a színpadra és zongorakísérettel (vagy anélkül) tökéletesen eljátszottad Bach E-dúr szimfóniáját, és visszatapsoltak még háromszor, az leírhatatlan volt.