Hé, Bell, lenne hozzád egy-két szavunk! Persze nem telefonon. A Tech magazin cikke.

MINDIG le van halkítva a telefonod. MINDIG. Ezért az ismerőseid soha nem tudnak elérni. Pár óra vagy pár nap után majd visszahívod őket.

Ezért már anyukád is megszokta, hogy ha nem veszed fel, az nem azt jelenti, hogy sebesülten, magatehetetlenül fekszel egy árokban, hanem ez az alapértelmezett üzemmódod.

Amikor a különböző elérhetőségeidet adod meg, akkor véletlenül sem hozod fel a telefonszámodat. Ott az e-mail címed, az nem elég?

Oké, oké, hogy a telefon forradalmasította a távkommunikációt. De pont ugyanezt tette a cset meg az e-mail is, nem? Ráadásul az még frissebb nóvum! Nem térhetnénk át teljesen arra??

Ha fel kell hívnod valakit, és nem veszi fel, akkor belül megkönnyebbülten sóhajtasz fel. Megúsztál pár kellemetlen másodpercet!

Mert persze csak másodpercekig vagy hajlandó beszélni, a legszükségesebb információkra szorítkozva. Csak semmi bájcsevej! Az ismerőseid arra végképp nem számíthatnak, hogy telefonon fogod velük megosztani az élettörténetedet!

Utálod, hogy nem látni a beszélgetőpartnered arcát és gesztusait közben, és azon aggódsz, hogy a másik fél sem a te szándékaid szerint értékeli a mondandódat.

Ha valami SOS sürgős dolgot kell elintézned, akkor is inkább cseten írsz rá a másikra.

Az okostelefonodat ezerféle dologra használod – csak épp telefonálásra nem. Ha megnézed a kimenő hívások listáját, egyetlen görgetéssel két hónapot tudsz visszanézni.

Amikor élőben találkozol az ismerőseiddel, akkor meglepődnek, hogy mennyire vidám vagy, és még aggódva rá is kérdeznek, hogy valami baj volt-e, amikor telefonon beszéltetek. Á, dehogy, nincs semmi baj, csak a szokásos telefongyűlölet!