„Megismételnéd, légyszi?” – ha össze kéne gyűjteni az életedben leggyakrabban hallott kérdéseket, nálad ez a mondat dobogós lenne. A környezeted hallószerve és a te hangképző szerved valamilyen furcsa véletlen folytán egyszerűen nincs összehangolva.

Az emberek mindig rád szólnak, hogy halk vagy, és nem hallanak eléggé. Sokan – mert nem akarnak zavarba hozni – azzal mentegetőznek, hogy ők hallanak rosszul, és biztos azért nem értik, amit mondasz. Kösz a jófejséget, de te is vágod, hogy mi itt az igazi probléma. Vagy tényleg ennyi félsüket ember vesz körül.

Már jó pár ismerősöd lebukott azzal, hogy nem is hallotta, amit mondtál, csak már nem mert tizedjére is visszakérdezni. Ezért elgondolkozol, hogy okos, költői  vagy humoros megjegyzéseidnek vajon hány százaléka sikkad el amiatt, mert igazából nem jutott el a körülötted lévőkig.

A nyilvános beszédtől rettegsz. Nem is magától a szerepléstől, hanem mert már előre tudod, hogy a hátsó sorokból be fognak kiabálni, hogy „nem hallunk semmiiiit!„, pedig te úgy érzed, hogy már kiordítottad a tüdődet. El se tudod képzelni, mit csináltak az emberek a mikrofon feltalálása előtt.

Elég viccesen tud hatni, ha kiabálni, vagy kiadósan káromkodni akarsz – a többiek valamiért nem vesznek annyira komolyan, mint ha ugyanezeket a tartalmakat egy egy zengő, áradó basszus hangján hallják.

A nagyon hangos emberek vagy lenyűgöznek a számodra elérhetetlennek tűnő hangerejük miatt, vagy éppen hogy irritálnak, hiszen te már beállítottad magadnak a neked legmegfelelőbb hangerőt, és az ordításuk bántja a füledet.

Nem minden halk ember utálja a saját hangját, de azért jópáran vannak, akik azért beszélnek halkan, mert nem barátkoztak össze a hangjukkal. Ha ezek közé tartozol, próbáltad már felfedezni a saját igazi, hangos hangodat, igyekezve a rekeszizomra koncentrálni, és ellazítani a torkot. Viszont ha spontán, váratlanul kell hangosnak lenned, akkor egy vékony, sipákoló fejhang tör előled belő. Emiatt már gondolkodtál azon, hogy elmenj egy beszédtechnika tanárhoz, de legalábbis átolvastál pár self-help könyvet. Apropó, a mindennapos éneklés ezen is segíthet!

A hangos buli a halálod. Nem elég, hogy eleve meg kell magad erőltetned, hogy a többiek értsenek, de most még a dübörgő basszust is át kéne ordítanod. Na ne. Inkább magad elé nézve bólogatsz vagy táncolsz, mint aki azért nem társalog, mert belefeledkezik a kiváló zenébe. Közben meg magadban gyűjtögeted, hogy miket kell majd a többiekkel megosztani, ha végre normális háttérzajú helyre kerültök.

Amikor egy másik halk emberrel találkozol, úgy érzed: végre rokon lélekre leltél. Persze sokszor ti se halljátok egymást, de legalább megértően álltok a témához.

Biztat az a tény, hogy sok beszédtanár és előadó szerint a halkság előny is lehet, hiszen a közönséged automatikusan kíváncsibb lesz a mondandódra. No persze ez csak akkor igaz, ha a hangosból váltanak át hirtelen halkba…

 Az emberek eleve összekötik a halkságot a félénkséggel. Néha ez a kettő valóban kéz a kézben jár, néha viszont egyáltalán nem. Meg amúgy is: alapvetően te alapvetően nagyon jól ellennél a magad hangerejével, ez csak másoknak zavaró, szóval tessék jobban fülelni!