Életünk legrémisztőbb rácsodálkozásainak jó része valószínűleg az általános iskola és a gimnázium környékén történik, és halványan belefolyik az egyetemi évekbe. Lássuk szépen sorjában a jeges verítéket vagy csak hatalmas fintort okozó emlékeket a „szép” sulis időkből.

 A kréta hangja, ahogy megnyikordul a táblán. Ez az a hang, ami még nulladik órában is bárkit felébreszt, és amitől úgy érezzük, menten megőrülünk.

 A kicsengetés megszólalása, amikor a matekpélda utolsó feladatának utolsó számolásának utolsó eredményét másoljuk, illetve másolNÁNK a papírra a számológépről. És a tanár kiabálása: „Ceruzát lerakni!”. Megsemmisülés.

 A becsengetés megszólalása, amikor végre sorrakerülNÉNK a büfénél. Rohanás!!!

 A jeges veríték, amikor a magoló osztálytársakat látva eszünkbe jut, hogy ELFELEJTETTÜK A TÉMAZÁRÓT!

 Az „Úristen, már megint otthon hagytam a tornacuccomat!”

 A felelés utáni örökké tartó pillanat, ami az utolsó szavad és a tanár osztályzata között telik el.

 A rossz jegyek aláíratása a szülőkkel. Szörnyen megalázó.

 Várakozás a felvételi eredményekre, miközben az összes lehetőség lejátszódik benned, és a jövődet a lehető legsötétebben látod. „Nem fognak felvenni” – ismételgeted, és elkezdesz képzettséget nem igénylő munkák után nézni, vagy pótjelentkezéseket böngészni.

 Várakozás a rektori kérelem eredményére, amitől konkrétan csak annyi függ, hogy egy nyomorult kredit elmaradás miatt kell-e fél évet hosszabbítanod.

A rémület, ami elkap, amikor rájössz, hogy az év végi beszámoló dolgozat, netán szakdolgozat leadási határidejét ELNÉZTED. Holnap van. Nem egy hét múlva.