Mi mondja meg, hogy kik vagyunk? Néha nem a nevünk és nem az ujjlenyomatunk, az tuti! Mindjárt érteni fogjátok.

Kisgyerekes szülők a leggyakrabban csak a csemeték nevei alapján tudják belőni egymást: „Marcika anyukája vagyok.” „Nézd, ott megy a Dani apukája!” Mintha a keresztneveinket a köldökzsinórral együtt nyisszantanák le…

Ugyanez kutyásokkal: ugye ti is ismeritek Bizsu nénit, Pemzli bácsit és társaikat?

Aztán néha a hajunk mondja meg, hogy kik is vagyunk: „Tudod, a kis vörös a másodikról!”. Vagy épp: „Itt van már a bongyor?”

És igen, -hát persze főleg csajoknál- a mellméretünk. Főleg ha nagy. Nem magyarázzuk, főleg nem szeretjük, de ettől még így van.

Az autónk. Főleg társasházaknál gyakori, hogy nem tudunk semmit a szomszédról, legfeljebb azt, hogy a kopaszodó negyvenes Volvós. Vagy a fiatal csaj Mazdával.

A ruhánk, főleg ha elég jellegzetes: ha manócuccokban mászkálunk, akkor koboldnak néznek, ez van. A felhajtott gallérú rózsaszín ing is besorol valahová, ahogy a kordbársony zakó is.

A tetoválásunk. Egy látványos tetoválás bőven elég ahhoz, hogy örök életünkre úgy hivatkozzanak ránk: „a csaj, akinek egy vidám ponty van a vállán”, vagy a cukrász (létezik!!), akinek muffintetoválásai vannak.

Kicsit kilóg a sorból, de: a wifink neve. Ti is szoktatok gondolkozni azon, hogy melyik szomszéd wifije lehet az „ingyenpornó”, a „rendőrségi megfigyelőkocsi”, vagy a „terrorelhárítás”? Mert mi igen!

És ilyen a sportágunk is: ha valakivel minden pénteken reggel egy teniszütővel a vállán futsz össze, vagy szombatonként hajnalban látod bringával elsuhanni, akkor idővel Focis Józsi, Tenisz Tibi, Bringás Kata lesz belőlük.

És még egy dolog, ami reméljük minél kevesebbeteket érint: bizony a balhék is azonosítanak bennünket. Kiabálás, nagy veszekedések, rosszabb esetben verekedések; a skatulya, amibe senki nem szeretne belecsúszni.