A skála egyik végén az abszolút hallásúak vannak. A másik végén meg azok, akiknek abszolút nincs hallásuk.

Tudod magadról, hogy nincs ritmusérzéked. Az ujjaid, amik minden másban engedelmeskednek neked, egyszerűen képtelenek lekövetni a legegyszerűbb popszám ritmusát is.

Tisztában vagy vele, hogyha a világhírű Kodály-módszerről készítenének image kampányt, akkor nem a te arcoddal reklámoznák bizonyító erejű tényként.

Amikor a vájtfülű ismerőseid arról beszélgetnek, hogy miért hamis egy adott zene, te pedig bármennyire is próbálsz koncentrálni, ebből az egészből egy hangnyit nem hallasz.

Amikor zenekritikákat olvasol, és kíváncsian meghallgatod a zenét, és semmi nem jön át az ajánlóból.

Amikor valaki egy hallgatás után le tud játszani egy dallamot, az neked maga a csoda. Eleve a zeneszerzés is. Számodra az, bármennyire is jeleskedsz más készségekben, megfejthetetlen mágiának tűnik.

Egy zenéről csak annyit tudsz elemzésként mondani, hogy „bejön” vagy hogy „dallamos”. Lehet, hogy nem a világ legprofibb analízise, de az a lényeg, hogy neked tetszik.

Mivel számodra a zene nem fontos eleme a mindennapoknak, ezért nem szoktad úgy hallgatni, hogy az legyen a főtevékenység, és órákon keresztül, csukott szemmel koncentrálsz rá. Ehelyett csak a háttérben megy, mialatt vezetsz, mosogatsz vagy épp sportolsz.

A kedvenc számaidra jellemző, hogy inkább a szövegük alapján szereted meg őket, vagy ezekre emlékszel jobban, nem a dallamra.

Valahol mélyen legbelül hiszel abban, hogy az egész a zenei oktatásod hibája, és ha egyszer valamikor a sors összehozna egy igazán jó zenetanárral, akkor ő elő tudná belőled hozni a zeneértő embert.

De akármennyire is árnyalt a zenei ízlésed, a lényeg úgyis az, hogy vannak-e kedvenc zenéid, amiket akár te is jólesően énekelsz – hiszen az éneklés mindenkinek kijár, és a legjobb lenne mindennap gyakorolni, mint azt már fejtegettük 🙂

Telehold