A makulátlan páncélú, feddhetetlen erkölcsű lovagok kora lejárt a képernyőkön. A modern néző már nem a fekete-fehér, jó és rossz harcára kíváncsi, hanem a szürke ötven árnyalatára. Azokra a karakterekre, akik a saját démonaikkal küzdenek, akik elbuknak, rossz döntéseket hoznak, és akikben sokszor több a sötétség, mint a fény. Ők az antihősök. Vonzódásunk hozzájuk mélyen pszichológiai gyökerű: bennük látjuk meg a saját elfojtott vágyainkat, a társadalmi konvenciók áthágásának titkos izgalmát, és azt a nyers, őszinte esendőséget, ami emberré tesz minket.

Amikor ez a morális ambivalencia találkozik a maszkulin, nyers erőt sugárzó sorozatokkal, vagy éppen a valóság által ihletett, kőkemény életrajzi filmekkel, megszületnek a mozgókép történetének legnagyobb mesterművei. Következzen 10 olyan alkotás, amely tökéletesen mutatja be, miért rajongunk a hibás, de karizmatikus férfiakért, legyen szó valós történelmi személyekről vagy a fikció zseniális szülötteiről.

1. Maffiózók (The Sopranos)

Tony Soprano nélkül ma nem létezne a modern televíziózás aranykora. Egy kíméletlen maffiavezér, aki pánikrohamokkal küzd, és pszichológushoz jár, miközben próbálja egyben tartani a „családját” – mindkét értelemben. Tony egyszerre gyilkos és sebezhető családapa. A sorozat zsenialitása, hogy rávesz minket: szurkoljunk egy szörnyetegnek, pusztán azért, mert a mindennapi, emberi küzdelmei (a lánya egyetemi felvételije vagy az anyjával való mérgező kapcsolata) mélyen ismerősek számunkra.

2. Dühöngő bika (Raging Bull)

Martin Scorsese mesterműve Jake LaMotta bokszvilágbajnok igaz történetét dolgozza fel. Robert De Niro letaglózó alakításában egy olyan férfit látunk, akinek a ringben tapasztalt dominanciája egyenes arányban áll a magánélete teljes pusztulásával. Az életrajzi filmek gyakran hajlamosak idealizálni az alanyaikat, de ez a film kíméletlenül mutatja be a toxikus férfiasságot, a féltékenységet és az agressziót, bebizonyítva, hogy a legnagyobb csatákat az ember mindig önmagával vívja.

3. Oppenheimer

A zsenik ritkán könnyű emberek, és J. Robert Oppenheimer élete ennek a legkiválóbb bizonyítéka. Christopher Nolan életrajzi eposza nem csupán az atombomba megalkotásának krónikája, hanem egy ember elméjének és lelkiismeretének mélyreható vizsgálata. Oppenheimer a klasszikus, valós antihős: megalkotja a pusztítás végső fegyverét, majd egész hátralévő életében azzal a bénító bűntudattal küzd, hogy egy visszafordíthatatlan láncreakciót indított el a világban. A film tökéletes precizitással bontja ki a tudományos diadal és a morális vakság tragikus összefonódását.

4. Birmingham bandája (Peaky Blinders)

Thomas Shelby karaktere a poszttraumatikus stressz szindróma egyik legnyersebb és legstílusosabb képernyős ábrázolása. Az első világháború poklát megjárt, érzelmileg teljesen kiüresedett férfi egyetlen mozgatórugója a túlélés és a családja felemelése. Cillian Murphy játéka megmutatja a könyörtelen, számító gengszter mögött meghúzódó, folyamatosan vérző sebeket. Tommy Shelby messze áll a klasszikus jófiúktól, mégis lehetetlen nem tisztelni azt a megállíthatatlan erőt, amivel a saját fájdalmából fegyvert kovácsol.

5. Breaking Bad (Totál szívás)

Walter White története a tökéletes esettanulmánya annak, hogyan válik a tehetetlen, elnyomott áldozatból ragadozó. A kémiatanárból lett drogbáró útja nem hirtelen pálfordulás, hanem egy logikusan felépített, morális lejtmenet.

Az antihősök vonzereje gyakran abban rejlik, hogy megteszik azt, amit mi sosem mernénk. Walter eldobja a társadalmi béklyókat, és a saját kezébe veszi a sorsát – még ha ez a sors végül vértől is áztatódik. A sorozat zseniálisan játszik a szimpátiánkkal, míg végül rájövünk, hogy már régen nem egy jó emberért izgulunk.

6.  Mad Men – Reklámőrültek

Don Draper a hatvanas évek eleganciájába csomagolt egzisztenciális válság. Egy elismert reklámszakember, aki bármit el tud adni, kivéve magának az élet értelmét. Identitáslopásból felépített, hazugságokra alapozott élete a felszínen irigylésre méltó, a mélyben azonban az alkoholizmus, a folyamatos hűtlenség és az önutálat mocsara húzódik. Draper tragédiája, hogy hiába érti ösztönösen mások vágyait, a sajátjait sosem képes tartósan kielégíteni.

7. A sebhelyesarcú (Scarface)

Tony Montana története az amerikai ígéret legsötétebb, legagresszívabb mutációja. A kubai bevándorlóból miami drogbáróvá váló férfit kizárólag a gátlástalan mohóság és a bizonyítási vágy hajtja. Al Pacino alakítása egy olyan embert fest le, aki mindent akar, de amint megkapja, az azonnal el is kezdi felemészteni őt. Montana bukása az első pillanattól borítékolható, mégis megbabonázva nézzük a végzetébe rohanó, saját birodalmába beleőrülő diktátort.

8. Utódlás (Succession)

A Roy család tagjai közül nehéz egyetlen figurát kiemelni, de Kendall Roy útja a leginkább húsbavágó. A milliárdos örökös egy folyamatos, kétségbeesett harcot vív apja elismeréséért, miközben az alapvető emberi értékeit is feláldozza a hatalomért. A sorozat metsző gúnnyal mutatja be, hogy a korlátlan vagyon nem jelent felszabadulást; sőt, a leggazdagabbak gyakran a legnyomorultabb érzelmi rabszolgák. Kendall esendősége, drogfüggősége és folyamatos küzdelme nagyon is emberivé tesz egy amúgy privilegizált alakot.

9. Taxisofőr (Taxi Driver)

Travis Bickle a modern városi elidegenedés és a kezeletlen pszichés terhek két lábon járó időzített bombája. A vietnámi veteránból lett éjszakai sofőr a saját, torzult erkölcsi kódexe alapján próbál „rendet tenni” New York utcáin, ami végül brutális erőszakba torkollik. A film egyszer sem menti fel őt, inkább felkavaróan intim közelségből ábrázolja, hová vezet az extrém magány és a társadalmi apátia egy eleve sérült elme esetében.

10. A Keresztapa II. (The Godfather Part II)

Michael Corleone íve az antihős-narratíva alfája és ómegája. Míg az első részben a tisztes útra vágyó fiú kényszerből sodródik a maffia világába, a második részben már egy hidegvérű, paranoid vezér teljes elszigetelődését követjük nyomon. A hatalom megtartása érdekében Michael szisztematikusan elpusztít mindent, amiért eredetileg harcolni kezdett. Az a jelenet, amikor a film végén egyedül ül a kertben, a mozgókép történetének egyik legkíméletlenebb bizonyítéka arra, hogy a lélek teljes megkeményedése a legvégső tragédia.