A nagy koponyákat, költőket, tudósokat mindig is valamiféle elérhetetlen, félisteni jelenségekként képzeltük el. Persze az internet ezt is némiképp megváltoztatta: vendégszerzőnk, Szabó Orsi (aki pszichológusként és trénerként dolgozik) kíváncsiságból rákeresett az általa legzseniálisabbnak tartott pszichológusokra, és láss csodát!

A nagy mesterek, a Tudomány forradalmárjai,  a paradigmaváltók, az államvizsga-tételek címadói ugyanolyan emberi testben, amilyenben mi is lakunk, ugyanolyan emberi szavakat használva, mint amiket mi is… hozzánk beszélnek a képernyőről…

 Nem tudom, hogy Skinner professzor a madarakkal való munka során vált-e ilyen galambszerűvé, vagy már előtte is így nézett ki… Minden esetre Pavlov kutyáinak továbbfejlesztéseként találta ki a viselkedésformálás nevű technikát, amivel mókusokat vízisízésre,  galambokat olvasásra, hipsztereket szórakozóhelyekről történő becsekkolásra lehet rávenni.

 Harry Harlow bebizonyította, hogy nem azért szeretjük az anyukánkat, mert kielégíti a fiziológiai szükségleteinket, hanem mert amikor hozzá bújunk, és beszaladunk a szoknyája alá, akkor valahogy biztonságban érezzük magunkat… (A tankönyvi képek alapján nagyon cuki kísérletnek tűnik. Videón viszont annyira szívszorító, hogy én magam nem bírtam végignézni.)

 Philip Zimbardo az amerikai pszichológia Zacher Gábora (ha a közéletben elhangzik, hogy „pszichológia”, máris meginterjúvolják és egy TED talk-ban is láthattuk már). Sokkolásban egyébként nem semmi a fickó, az egyik kísérletében több mint a résztvevők felét rávette, hogy megegyenek legalább egy sáskát! (Komolyan!) Ebben a videóban a híres börtönkísérletét mutatja be:

 A 20-as években pszichológusok egy csoportja arra jutott, hogy „lélek” nem is létezik, vagy ha mégis, a pszichológiának akkor sem érdemes foglalkoznia vele. Hogy ne szörnyedj el nagyon az alábbi „lélek-telen” videótól, gondolj bele, hogy nagyon régen készült (a némafilmek korában!) – ma már egy ehhez hasonló kísérlet elképzelhetetlen volna.

 A kognitív disszonancia-redukció kifejezés annyira menőn hangzik, hogy már csupán azért érdemes megtanulni, hogy társaságban mondogatni tudjuk! Arról a jelenségről van szó, hogy ha kevés pénzt kapunk azért, hogy hazudjunk, akkor végül mi magunk is elhisszük a saját hazugságainkat. Az, hogy 500 forintért hazudunk, egyszerűen nem fér össze az önképünkkel, ezért szépen bemagyarázzuk magunknak, hogy valójában nem is hazdtunk. Csavaros észjárás, nem?

 Carl Rogers az egész világot bejárta, hogy mindenkit kibékítsen mindenkivel, protestánsokat a katolikusokkal, feketéket a fehérekkel, egyik oldali politikusokat a másik oldaliakkal. Rogers akkora mester, hogy már a szavai között tartott csend hallgatásáról is percenként 150%-kot fejlődik a személyiséged.

 Freud szerint az álmaink elemzésével olvashatunk a múltunkban. Carl Gustav Jung szerint pedig épp ellenkezőleg: a jövőt ismerhetjük meg belőlük. A zsenit és a bolondot sokszor egy hajszál sem választja el egymástól, és Jung igazán jó példa erre. A felvételen a youtube feliratkezelőjét is megtévesztő borzalmas angolsággal több mint negyven percen át beszél az álmok értelméről.

 Az 60-as években filmre vették, amint egy Gloria nevű nő aláveti magát három különböző módszerrel dolgozó pszichoterapeuta guru ténykedésének. Fritz Pearls – a gestalt terápia alapítójának – ülése, khm, finoman szólva is meglepett… Nem tudom, hogy korszak vagy stílus kérdése-e, minden esetre az általam ismert terapeuták nem pont így csinálják… Te hányadik percnél ütnéd meg a gestalt terápia alapító atyját?

 „Hát ne várjátok, hogy jók legyenek, míg a felnőttektől azt látják, hogy önzők, irigyek, verekedősek és kevés bennük a szeretet” – énekli Halász Judit, és a pszichológusok helyeselnek. Talán nem túlzás azt mondani, hogy az utánzás alapú tanulásról szóló „Bobo baba” kísérlet minden idők legnagyszabásúbb – mai napig is tartó – pszichológiai vizsgálata, Bandura pedig a ma élő pszichológusok legnagyobbika.

 A ’70-es évektől fogva egyre gyakrabban esett meg a pszichológiai laboratóriumok falai között , hogy emberek (sőt, olykor még majmok is) jutalom és büntetés nélkül, pusztán saját szórakoztatásra oldottak meg nehéz, szellemileg megterhelő feladatokat. Ryan és Deci úgy gondolták, hogy ez azért lehet, mert az embernek szüksége van kihívásokra, és törekszik a fejlődésre – szóval nem csak a pénz vagy más jutalmak motiválnak minket. Ez akkoriban annyira felháborító gondolat volt, hogy a 80-as évekig nem is nagyon foglalkoztak vele a kutatók. Aztán viszont…