Egy ideális világban Disney-hercegnőként, kosárkával a kezünkön pördülnénk a csillogó gyümölcsöktől roskadozó bájos asztalkák közé, és mindannyian dalra fakadnánk. Ezzel szemben a valóságban nagy a tömeg, az asztalok mögött meg gonosz nénik és mindenre elszánt pirospozsgás arcú bácsik vannak, akik vígan eladnának bármit a gyanútlan vásárlóknak.

 Amikor nem engedik, hogy kiválaszd magadnak a zöldséget – márpedig mi szeretnénk magunknak kiválogatni! És nem, nem kérjük a már romlófélben lévő árut.

 Amikor a szemmel láthatóan legfeljebb harminc deka paradicsom a mérleg közelébe érve hirtelen fél kilóvá változik.

 Nénik, akik beszélgetni járnak a piacra, és valahogy mindig eléd kerülnek a sorban. Ilyenkor vagy hősiesen kivárod a néni távozását – ez szinte lehetetlen!-, vagy elköszönsz a kiválasztott zöldségektől-gyümölcsöktől, és próbálkozol egy másik standnál.

 A dobozos szeder alja mindig rohad.

 A gombák csak a doboz tetején nagyok és jól pucolhatóak, alul kicsik és idegesítőek.

 Amikor fintorog az eladó, hogy túl kicsi vagy túl nagy pénz van nálam, vagy kis mennyiséget kérek. Igen, vannak emberek a világon, akik el tudnak képzelni 5 kiló krumplinál kevesebbet is.

 Ha cigiznek a leendő zöldségeink és sajtjaink között.

 Mikor megsértődnek, ha a félig-meddig rohadt barack, béna hús helyett egy másikat kérsz.

 Amikor nem méred fel az árakat, és már megvetted a cuccot X pénzért, és csak utána szembesülsz vele, hogy a másik soron X/2-ért is megvehetted volna.

 Amikor minden annyira kívánatos, hogy több heti élelemmel térünk haza, ami aztán három nap múlva ránk rohad. Minden héten.