Vannak mondatok, amik puszta létezésükkel felidegesítenek, bosszantanak, elszomorítanak, vagy egyszerűen csak tudjuk, hogy valami rossz következik utánuk.

 „Nem akarok személyeskedni, de…” – Itt valahogy MINDIG személyeskedés következik.

 „Beszélnünk kell.” – Kezdődött már bármi jó ezzel a felvezetéssel?

 „Nincs kisebb?” – Minden pénztár előtt álló rémálma. Nincs, azért lengetem, mert ez a pénz van épp nálam. PÉNZ, fizetőeszköz.

 „Ne vedd sértésnek, de…” – És tuti mindjárt hallasz valami nagyon bántót.

 „Nyugi, nyugi.” – Ettől még soha senki nem nyugodott meg. Vagy igen?

 „Á, úgysem értenéd meg.” – De szeretném megpróbálni!

 „Ez nem verseny.” – Ha lennének megnyugtató-versenyek, akkor ezzel a mondattal nem jutnál be a negyeddöntőbe se, csak mondom.

 „Nagy tisztelője vagyok a női nemnek, de…” – És itt általában valami orbitális nőgyűlölő duma jön, de legalábbis kiderül, hogy a konyhában lenne a helyünk.

 „Nekem semmi bajom a melegekkel…” – Ez meg a másik, és a végén mégis csak MINDIG baja van velük.

 „Tisztelt utasok és a vonatra várakozók!…” – Fél óra késés? 50 perc? Ne kíméljetek!