Mint minden szenvedélynek, a fotózásnak is megvannak a maga hátulütői, amiket olykor nehéz higgadtan kezelni. Íme, egy csokorra való az idegszál-hasogató mindennapi helyzetekből!

Amikor gondosan összepakolsz minden cuccot az állványtól a pót-memóriakártyákon át a szűrőkészletig, 70 km-t utazol a fotózás helyszínéig, és a gépet előhúzva döbbensz rá, hogy az akksikat otthon, a töltőn felejtetted. Ja, és persze szabvány elemmel nem fut a masina…

Amikor kevés a fény, de az LCD kijelzőre pillantva megfelelően élesnek találod a képeket, viszont otthon a nagy képernyőn megvizsgálva őket, rá kell döbbenned, hogy a nagy része kuka. De legalább van ami eltereli a figyelmedet a ronda képzajról.

Amikor makrózás céljából becserkészel egy érdekes rovart – olyan észrevétlenül, hogy egy ninjának is dicsőségére válna – és sikerül végre egész közel tolnod hozzá az objektívet, de mielőtt a gép élességet tudna állítani, elröppen az a rohadt dög. Ekkor határozod el, hogy ezentúl csakis növényeket vagy bogártetemeket makrózol.

Amikor egy csúnya ismerősöd megkér, hogy csinálj róla egy JÓ fotót, és te el is készíted – véres verítékkel – a lehető legjobbat, de persze neki nem tetszik, és a profi képed helyett végül inkább egy agyonszűrőzött telefonos fotót tesz ki profilnak a Facebook-ra. Miért? Mert azt hiszi, az jobban hajaz a valóságra. Továbbá hónapokig görbén néz rád, és minden fotós tekintélyed elveszik a szemében. Amiért nem kár, csak nehogy rossz híredet keltse.

Amikor egy gyönyörű, napfényes kirándulás közben a 275. ellőtt fotó után döbbensz rá, hogy az előző esti bográcsozás dokumentálása óta az ISO érték rendületlenül 3200-on áll. Sebaj, visszafelé még lesz alkalmad újból elkészíteni az összes képet. Csak kár, hogy addigra besötétedik és ISO6400 alatt meg sem állhatsz…

Amikor egy ismerősöd felkér, hogy fényképezd az esküvőjét, és hiába mutogatsz a többszázezret érő felszerelésedre, nem hiszi el, hogy nincs meg hozzá a megfelelő technikai háttered. Életed legstresszesebb napját éled át, és dühösen jössz rá, hogy a „baráti ár” a fotózás alatt kitépett hajszálak pótlásának harmadát se fedezné.

Amikor egy laikus megkérdezi, „fotosoppolod”-e utólag a képeidet, és ha igen a válasz, legyint egyet, hogy „úgy könnyű”. Ahelyett, hogy belemennél egy értelmetlen vitába („az utómunka márpedig művészet”) érdeklődj, mi a véleménye a régi filmkidolgozás egyes formáiról, vagy egyszerűen ültesd le a Photoshop elé.

Amikor elhatározod, hogy ideje szintet lépned és beruháznod egy új gépre, de fogalmad sincs, hogyan készítsd fel erre párodat/szüleidet, akik a szükségesnél nagyobb odafigyeléssel kísérik pénztárcád tartalmának ingadozását, és már a múltkori vaku árának a felét is sikkasztanod kellett. Hiába, a művészet mellett nehéz érveket találni. Talán az lesz a legegyszerűbb, ha a mostani gépet véletlenül a kútba ejted.

Amikor egy ismerősöd, akinek soha nem volt még gép a kezében, a képeid láttán felbuzdulva megveszi a piacon elérhető legmagasabb tudású dslr-t, majd siránkozik, hogy nem ontja magától a díjnyertes képeket. Aztán szemmel láthatólag ezen hamar túlteszi magát, ugyanis néhány hiábavaló kísérlet után, hogy a fejébe verd a blende-záridő fogalmának lényegét, azt veszed észre, hogy XY Photography néven százával tölti fel Facebook-ra a közel egyforma fotókat a kerti virágokról, vagy az alulexponált Balaton-partról. Ha ennek tetejébe fiatal lány az illető, tíz képedre összesen nem fogsz annyi lájkot kapni, mint ő egyre.

Amikor hosszú rágódás után úgy döntöttél, hogy most az egyszer, kivételesen, az 5 kilós géped nélkül vágsz neki az útnak, és a megszokott tehertől mentesülve 5 centivel a föld felett lépkedsz – egészen addig, míg meg nem pillantod életed képét. Ekkor – öklödet az ég felé rázva – elhatározod, hogy többé egy lépést se teszel a masina nélkül. Legközelebb pedig a készenlétbe helyezett 5 kilóval a nyakadban teszel meg egy teljesen eseménytelen utat. Ha laikus társasággal utazol, még számon is kérik a képeket. Ez esetben mondd nekik nyugodtan, hogy nem tudtál fotózni, mert elfelejtetted bepakolni a CCD szenzort.

Köszönjük a cikket, Rebeka!