Bármennyire is régen voltak az iskolai tesiórák, azokat az élményeket a mai napig ugyanolyan elevenséggel fel tudod idézni. Üdv újra a kötélmászás és medicinlabdák világában!

Szemüvegesként tesizni. Na már ez megér egy külön misét: nyilván ebben az időben még szó nem volt kontaktlencséről, így vagy attól retteghettél végig, hogy egy váratlanul feléd repülő labda széttöri a drága és féltett szemüvegedet, vagy végigvaksiztad az egész órát (aminek következtében később is szó szerint csak homályos emlékeid vannak a tesiórákról).

A kötelező egyenruha: iskolája és életkora válogatta, hogy tapadós dresszben kell-e feszíteni, vagy póló-kisnadrág kombinációban. Ha csak visszagondolsz a bevágós, kényelmetlen, tintakék tornadresszre, máris érzed a tornaterem szagát az orrodban. És akkor még nem is beszéltünk a kamaszodó test és a minden porcikát kiadó öltözék kombinációjának frusztrációjától. Ha korán kezdett nőni a melled, azért voltál kész, ha meg pont fordítva, akkor meg azért.

Szekrényugrás: a rettegés sok dobogós foka. Ha nem tartoztál azon kevek közé, akik tökéletes pontossággal hajtották végre a feladatot, akkor már magadban szűköltél, miközben a sorban álltál várva arra, hogy te következz, nekifuss az egész osztály szeme láttára, hogy aztán a szerencsétlen ugrás következtében kitörd a gerincedet. (Ez a para főleg akkor volt hajlamos magát befészkelni a fejetekbe, ha láttátok már valamelyik osztálytársatokat nagyot zakózni)

Köztéri futás: az iskola körül, a közeli sportpályán vagy parkban futni csupa öröm, hiszen így a futás szenvedése mellé társult még az is, hogy a környék járókelői is szemtanúi lehettek a vörös fejű és izzadt agóniátoknak, miközben a tanár melegítőben biciklizett mellettetek. Aztán az ember később, felnőtt fejjel már megtanulja elengedni ezt a köztéren való futással járó küllem-parákat, de gyerekként, ha nem önszántadból teszed, akkor ez kész gyötrelem tud lenni. Ja és persze minden iskolai futóútvonalhoz tartozott egy Helyi Mutogatós Bácsi, akivel vagy volt szerencséd személyesen találkozni, vagy csak a legendákat hallottad róla.

Volt ez az amerikai orvos-sportfiziológus, aki kitalált egy 12 perces tesztrendszert, amivel fel lehet mérni az egyén állóképességét és fizikai kondícióját. Vajon Kenneth H. Cooper sejtette, hogy mennyi tini szájáról rebben el a neve azóta is az utolsó ziháló levegővel kipréselt káromkodások közepette??

Kidobós: ha nem volt labdaérzéked, akkor a kidobós maga volt a pokol, amit csak az tett még rosszabbá, hogy a többiek meg lelkesen várták. Ekkor általában két dolog történhetett: A., előbbi oknál kifolyólag nem tudtál jól dobni, ezért kínosan közelre dobtad a labdát, vagy eltaláltad valaki fejét. B., már a játék elején kiestél, és ekkor szégyennel vegyes örömmel somfordálsz le a pályáról, hogy szenvedéseid erre a meccsre véget értek.

Úszás: persze-persze, jó az úszás… kivéve a korai kelést, a hideg vízben való megmártózást, a húszan-egy-sávban szenvedést, a kapkodós öltözködést a zsúfolt öltözőben és a rohanást a következő órára.

Ha te valami olyan sportból voltál jó, ami nem fért az iskolai keretek közé, akkor a tornatanár jóindulatától függött, hogy ezt beleszámítja-e az értékelésbe. Szóval előfordulhatott, hogy hiába jártál heti háromszor vívni, ha egyszer nem tudtad tornaórán megfelelően bemutatni a kötelező gimnasztikai gyakorlatokat.

Ha megjött: kiskamasz lányként a menzesz eleve még neuralgikus téma, amit sokszor tabuként kezeltetek. Ugyanakkor ott volt a kísértés, hogy menzesz ürügye alatt felmentesd magad a tesióra alól (ami nem is jött rosszul, ha görcsöltél közben). Csakhogy a kispadon ülve vagy épp a futópálya szélén álldogálva civil ruhában olyan volt, mintha egy nagy neon nyíl villogott volna a fejed felett: „Hahó, megjött neki!”

 Úgy általában: ha a szüleid nem tanítottak / taníttattak meg korábban jó technikával futni, úszni meg úgy összességében a mozgás szeretetére, akkor a tesiórákon csak néztél, mint a vett malac, nem értetted, mi értelme az egésznek, és könyörögtél a mennyek urához, hogy szabadítson meg a szenvedéseidtől.