Lassan az idei nyárra is édesbús nosztalgiával tekinthetünk csak vissza, de mi most mégis inkább a régi szép nyarakra koncentrálunk. Emlékeztek még arra az időre, amikor hosszú autóutakra indultunk hosszú repülőutak helyett?

Hosszú, többnapos távolságra nekiindulni csurig rakott kocsival, pluszpontért négyen, két hétre, kispolszkival. Hogy fértünk el?

Hátul gyerekként végigülni ezeket a végtelennek tűnő hosszú napokat: a szüleink pedig angyali türelemmel játszottak velünk végig. Hajlandóak voltak barkochbázni, kutyákat vagy más állatokat keresni (az nyer, aki először észreveszi!), szóláncozni vagy csak fennhangon énekelni.

Apropó éneklés! Az autórádiónak és kazettás magnónak egy külön listát tudnánk szentelni: amikor a megette a kazettát, amikor állandóan visszatekertük a kedvenc számunkra, amikor megnyúlt a szalag…najó, ennek tényleg külön listát írunk inkább!

És a térképes navigálás megvan-e? Tudjuk, hogy máig vannak hősök, akik papírtérképek segítségével igazodnak el, de mi már csak nosztalgikus módon tudunk visszagondolni olyan mondatokra, hogy: „Aha, itt kellett volna lekanyarodni. Nem baj, 30 km múlva van egy másik lehajtó!” És az az élmény megvan, amikor rég megszűnt országok térképeit találod a kesztyűtartóban? 2015-ben eligazodni a Csehszlovák Atlaszban, vagy megérteni, hogy a Lenin körútnál akkor hol is kell lefordulni…

A kesztyűtartó külön kincses sziget volt egy gyereknek. Mindig voltak benne zsepik, mindenféle papírok, napszemüvegek, de néha izgi külföldi pénzérmék és rágcsálnivalók is előhullottak, ha kinyitottuk!

Most már összeszűkült tekintettel néznénk, de régen még szó sem volt hárompontos biztonsági övről, eleve, biztonsági öv se volt minden autóban: ehelyett egyfolytában azon versengtünk, hogy ki lehet a szerencsés, aki a hátsó ülésen kettőnk közül középen kiállva oszthatja az észt a szülők fülébe. A középső rész természetesen csak akkor volt jó, ha ketten voltunk, ha hárman, akkor SENKI nem volt hajlandó középre ülni.

Mindig volt valami probléma is: vagy a hűtővíz forrt fel, vagy defektet kaptunk, vagy megbírságoltak bennünket valamiért – gyakran csak azért, mert bénázós turisták voltunk. Ti tankoltatok már tévedésből nem megfelelő, kotyogós benzint? Mi hallottunk már ilyenről…

Órákat vártunk az országhatároknál, és mire a határőrhöz értünk, már vagy százszor megnézegettük az útleveleinket, integettünk az embereknek a párhuzamos kocsisorban, megfőttünk, megpácolódtunk – és néha ezután jött, hogy valamelyikünk útlevelét különösen megnézték. Ilyenkor persze akkor is elkezd aggódni az ember, ha nincs semmi gond a papírjaival. Pláne szuper volt, amikor a hosszas várakozás után a vámnál az utolsó mozdítható darabig szétkapták az autót. Nektek is van olyan emléketek, hogy próbáljátok visszalegózni a hűtőtáskát, a gumicsónakot és a napernyőt a csomagtartóba?

Nem találni az autót a parkolóban. Mintha régebben nem jelölték volna olyan lelkesen kismókusokkal meg hasonlókkal az egyenparkolókat a parkolóházban. Így aztán könnyen előfordulhatott – és elő is fordult időnként – hogy kétségbeesetten keresgéltünk, hogy akkor a negyediken jobbra, vagy a harmadikon balra hagytuk el az autót. Vagy amikor ismeretlen terepen, egy másik mellékutcában álltunk meg, három utcával lejjebb, mint emlékeztünk. És persze olyan is volt, hogy jól emlékeztünk, csak az autó nem volt már ott – de megtaláltuk a város szélén, miután kifizettük a büntetést!

…és a hőmérsékletet tényleg úgy éltük meg, ahogy az kint is történt: a motorháztetőn rántottát lehetett volna sütni – benn pedig mi főttünk. Törölközőt terítettünk az ülésekre, árnyékoltunk ahol lehet, és próbáltuk túlélni a hőséget. Visszanézve egészen hősies teljesítmény lehetett!