Dübörög az őszi kirándulószezon (arról most ne ejtsünk könnyes említést, hogy hamarosan a tél is bedübörög), és időről időre feltűnnek a legtipikusabb kiránduló fazonok, akikbe mindenhol belebotlunk Hollókőtől Írottkőig.

 A kis család: totyogó hároméves, szemüveges kisiskolás, apa-anya. Két eset van, vagy megy a nyivákolás egész nap, hogy pisilni kell, éhes vagyok, vegyünk plüsskrokodilt, vagy, és egy csomó ilyet láttunk már, őrült lelkesedéssel nyomják végig a lurkók is a kemény túrákat, a felnőtteknél százszor ügyesebben egyensúlyozva a vízmosásokban és csúszós patakmedres köveken. Aztán este jön a nyivákolás, de elfáradni ér! Nyilván saját leendő gyerekeinket is ilyen kettes típusú harcedzettnek képzeljük.

 Aztán mindig van, aki magára rántotta az outdoor osztályt a sportboltban: más himalájai csúcstámadásra nem indul úgy beöltözve, mint ő a pár kilométeres pilisi túrára. Full technikai öltözékben, bakancsban, softshellben, svájcbicskával felszerelve szeli a kiépített ösvényeket. Azt persze mi is belátjuk, hogy kényelmesebbek és praktikusak is ezek a légáteresztő, vagy bokát rendesen tartó cuccok, de laza sétálós, félnapos kirándulásokhoz ne kelljen már annyi és olyan minőségű cucc, hogy egy serpa már-már indokoltnak tűnjön!

 Ősellenségünk, aki nem bír magával: ha az erdőben kajálsz, sörözöl, csokit csócsálsz, legyen már alap, hogy a pihenőhelyeken hagyod a szemetet a kukában, vagy ami még jobb, magaddal viszed, és kidobod valami civilizált, könnyebben üríthető szemetesnél. Mégis mindig van, aki szerint teljesen oké odakúrni a patakba az ásványvizes flakont, zsepit kidobni ahol kiesik a kezedből és társai. Hát nem.

 Aki nem bír magával II.: ő az, aki végigsimogatja a cseppkövet (nem, nem probléma, hogy most tönkretetted, ugyan!), tör magának a védett növényből, hazavisz egy kis darabot a sóbarlangból. És soha nem neveletlen kisgyerek, hanem mindig ostoba, rettenetes felnőtt.

 De vissza a jó arcokhoz: az előrelátó piknikező banda, akikre mindig irigykedünk. A legszebb kilátásoknál és pihenőknél megterítenek, és együtt benyomják a gondosan előkészített szendvicseiket, csokijaikat és gyümölcseiket, aztán még kortyolnak mellé a hideg vízből, termoszos teából és társaiból. Túró rudijuk van! Meglátod őket, és a, a barátjuk akarsz lenni, b, elkezded számolgatni, hogy hány kilométer még a következő kisbolt vagy vendéglő, ahol betömheted korgó gyomrodat.

 Aztán ott vannak a nagyon laza vadkempingezők, vagy chillezgetők, akik felmennek a legtutibb sziklákra, rétekre és panorámás fennsíkokra, leterítik a plédjüket, és le se jönnek estig. Vagy másnapig. Mondjuk egy Dunakanyarra néző napfelkelte a Vadálló-kövekről elég jól kisimíthat mindent az emberen.

 Az élő túramozgalom: nemcsak a különböző útvonalakkal, hegységekkel és dombságokkal van tisztában, hanem már többször végigjárta a kéktúrát. Az ő bakancsa az egyetlen a társaságban, ami azért cserélődött le, mert ELKOPOTT a használatban. Versengő típusok elég nyomorultul érezhetik magukat mellette, mindenki másnak egy élmény mellette bandukolni.

 Valahogy mindig van egy szájhős is, aki már reeengetegeet túrázott életében, irtózatos szintemelkedéseket és távokat teljesített, csak pont nem a jelenlévőkkel. Már az első párszáz méteren kifárad, de csak azért, mert „most épp rossz passzban van”, egyébként már fontolgatja a Kinizsi 100 teljesítését, csak hát most épp nincs valami jól…

 Ejtsünk ellenben szót a vérprofi nyugdíjas párról, vagy baráti társaságról, melynek tagjai hetven körül is virgoncan róják az ösvényeket: kevés megalázóbb van, mint emelkedőn lihegve lemaradni egy ilyen banda mögött, miközben ők beszélgetve, sőt, vihogva sietnek melletted felfelé. Csak abban bízhatunk, hogy még pár évtized, is a mi tüdőnk is ilyen szépen megerősödik!

 Ahogy abban is csak bizakodni tudunk, hogy a lejtőkön való lefele haladás képessége is kifejlődik valahogy az emberben. Hiszen mindig minden társaságban van valaki, aki a legkisebb lejtéseket is képes tátongó szakadékként érzékelni, és nyüszítve, centinként haladni az amúgy teljesen veszélytelen szakaszon. Mint például ezen sorok írója is. Szipp.