Nagyon szerencsére sok szempontból kezd túllépni a társadalom a rózsaszín ködös, képmutató, a négy fal és az elfojtott érzések, kínok közé szoruló, mártír anyaságba taszító elvárásokon. Vendégszerzőnk, Réka írása következik!

Ma már a legtöbb ember nem kap a szívéhez, ha kimondjuk, hogy ez a korábbinál merőben más élethelyzet bizony rohadt nehéz tud lenni, merünk beszélni az új kihívásokról, sosem tapasztalt, komplex érzés-kollázsokról. Mindemellett pedig nem szükséges minden ilyesfajta, őszinte megnyilvánuláshoz egy, a szemekbe könnyeket csaló ódát mellékelni a dolog – máshoz szintén nem hasonítható – szépségeiről, örömeiről, mert kollektíven tudjuk, hogy nem a negatív érzések, halandóságok teljes hiányától, illetve azok rejtegetésétől lesz valaki jó anya. (Sőt!) Vagy hogy a makulátlanság a boldogság mércéje. Ennek az új, emberi és őszinte anyaságnak pedig megvan a sajátos eszköztára. Lássuk, mire lehet szüksége egy mai, lelki és szellemi épsége megóvására törekvő anyának!

Őszinteségre. Önmagunkkal és a környezetünkkel szemben is. Nehéz? Ha nem ilyennek képzeltük, el vagyunk keseredve, meg vagyunk ijedve, semmi vész, csak merjünk őszintén beszélni az érzéseinkről! Először is magunkkal, majd a párunkkal, barátnőinkkel, szüleinkkel, tesónkkal, pszichológusunkkal, kutyánkkal, macskánkkal, szomszédunkkal! Nem kell semmit véka alá rejteni! Ez nem egy szappanopera, hanem az életünk, nem kell eljátszanunk semmit! Viszont jobb, könnyebb csakis akkor lehet, csakis akkor kaphatjuk meg a szükséges segítséget, ha őszinték vagyunk.

Bátorságra, önbizalomra. Ténylegesen el kell tudni hinni, hogy a szülőség, az anyaság azon kevés dolgok egyike, amit nem kell tanulni. Mindenkiben ott van az ösztön, csak hallgatni kell rá. Igen, ez  még az ügyes-bajos gyakorlati dolgok szintjén is működik. Nem szabad túlparázni, túlbonyolítani semmit, csak könnyedén, éberen, és a nekünk szükséges infók úgyis megtalálnak minket! Az összes többi, felesleges, okoskodó belekotyogásra pedig ott a – nem véletlenül – két fülünk.

Egy megbízható okostelefonra. Igen, a kütyük a babavárás, a szülés, a szoptatás, a babaápolás, táplálás stb. stb. kapcsán is szuperhasznos, instant információforrások, ami ugyancsak nagy könnyebbséget jelent (mindaddig a pontig, amíg át nem fordul a dolog a túlzott információdömingbe) de most elsősorban a külvilággal, a régi és új barátokkal, barátnőkkel, anyu-pajtikkal, a párunkkal való kapcsolattartás eszközeiként szerepelnek a listán. Ezek az okos kis masinák lehetővé teszik a csipp-csupp dolgokról való csacsogást, a kisebb-nagyobb lelkizést, szóval azt, hogy a pici babás korszak “röghöz kötöttsége” ellenére legyen kihez szólnunk napközben. Vagy akár éjszaka.

Egy klassz, virtuális anyukacsoportra. A közösségi médiának hála, mára az anyukatársadalomra is abszolút jellemző lett a hálózatosodás. Itthon főként a Facebookon lelhetők fel a legkülönfélébb elvek, témák, szubkultúrák, érdeklődési körök vagy éppen szülési időpont, lakhely szerinti, az egyes baba-mama oldalak követőiből, anyukablogok olvasóiból álló tematikus csoportok. Nem, nyilván nem váltja ki ez a fajta közeg a hús-vér kapcsolatokat és találkozásokat, de egy kisgyermekes anyukának az egyik legnagyobb támasza lehet egy stílusban, szemléletben hozzá passzoló, azonos vagy legalábbis hasonló élethelyzetben lévő anyukákat tömörítő csoport. Megdöbbentő és megindító tud lenni, hogy ezek az “idegenek” milyen őszintén megnyílnak egymásnak, és hogy micsoda mély, empatikus odafordulást tanúsítanak egymás iránt. Nem beszélve arról, hogy ezek a közösségek azok, ahol egy anyu akár az éjszakai szopimaratonok során is találhat magának társat, akivel/akikkel egy csónakban eveznek. Innentől pedig már csak pár bepötyögött szó, hogy az egész helyzetet kívülről lássák, és jót röhögjenek rajta.

(Legalább) egy l’art pour l’art hobbira. Kell valami, aminek nincs köze a gyerekneveléshez, de még csak gyakorlati haszna sincs feltétlenül, egyszerűen csak jól esik. Lehet ez a kertészkedés, a rajzolás-festés, barkácsolás, olvasás, magazin olvasgatás, lövöldözés az Xboxon, sorozatnézés, bármi. Erre pedig következetesen kell időt szakítani. Lehet ez egy fél óra, óra, naponta, két-három naponta, kinek hogy fér bele ténylegesen, de nem telhet el úgy hét, hogy ennyi kikapcsolódásra ne kerüljön sor.

Kimozdulásra. Ez az első hónapokban nehézkes lehet, és nem is kell belőle önnyomasztást csinálni. De amint van rá lehetőség, meg kell lépni, el kell menni otthonról, egy kicsit a család nélkül lenni. Egyedül vagy a barátnőkkel. Aztán szépen rendszeresíteni kell ezeket a kimenőket. Mindenkinek, nekünk, a párunknak, a babánknak, nagyobb gyerekünknek, az a legjobb, ha mi, anyukák időről-időre jó alaposan kiszellőztetjük a fejünket!

Elismerésre. Ha magától nem jön, akkor kérni kell. Fel kell hívni a környezet, a párok, férjek, társak, barátnők figyelmét a soha véget nem érő feladatlistára, amivel az anyasággal egyszerre felvállalt, ún. láthatatlan munka jár. Igen, lehet mondani, hogy ez természetes, de attól még óriási erőfeszítést kíván. És ezt néhány jól eső, elismerő szóval illetni viszont igazán nem nagy fáradság.

Segítségre. Sok Y-anyának erre a legnehezebb szert tenni. Az egyébként szuper Y-apák bármennyire is igyekeznek kivenni a részüket a háztartásból és a gyereknevelésből, a nap nagy részét a munkahelyükön töltik. A mostani nagyszülők jelentős része még szintén aktív kereső, a velük egy városban élő, szülővé vált gyerekeiknek is csak limitáltan tudnak besegíteni, nemhogy a más településre, országba költözött csemetéiknek. Az újdonsült szülők testvérei, barátai pedig jellemzően örülnek, ha a feszített munkatempó mellett a saját magánéletükre jut idejük. Mégis meg kell találni a módot a segítség bevonására. Ma már nem számít urizálásnak, ha az ember takarító vagy bébiszitter szolgáltatást vesz igénybe. Ahogy az ételrendelés sem ördögtől való. Sok családi napközi pedig rugalmas, egyéni igényre szabott lehetőséget biztosít, akár csak heti pár alkalmas, néhány órás felügyeletre.

Kompromisszumkészségre, elengedésre. Ha csak nem fogtuk ki a legeslegkönnyebb, legjobb természetű, magában, önállóan, bármeddig eljátszó csemetét, aki leviszi magát a játszótérre, majd hazafelé be is vásárol, és nem dobtak meg minket egy terülj-terülj asztalkámmal meg egy öntisztuló ruhatárral, nagy valószínűséggel sok mindenre nem fog jutni időnk, energiánk, amit egyébként szeretnénk beilleszteni a megújult életünkbe. Nem baj! Előttünk az élet, ahogy a mosogatni való, úgy az önmegvalósítás egyéb dimenziói is megvárnak minket.

A most tudatos megélésére. Már-már közhely, de tény, hogy a gyerekeink pár év múlva, már kiskamaszként tojni fognak a fejünkre, onnantól pedig pikk-pakk kiröppennek a családi fészekből. Tudatosítani kell, hogy most ennek van itt az ideje, hogy a gyerekünkkel töltsünk minél több, minőségi időt. Hogy valójában neki és nekünk is erre van most a legnagyobb szükségünk. Próbáljuk meg kiélvezni ezt a rövid időt, amit ennyire szoros kapcsolatban, szimbiózisban tölthetünk velük, amíg mi vagyunk nekik a legfontosabbak a világon!

Köszönjük Rékának a szuper posztot!