Sokaknak épp a napokban jött el a Kilépés-A-Nagybetűs-Életbe, a műszálas egyenkosztümök és pénzből kötött csokrok világa. 

 „Na, aztán, hogyan tovább?” – És ezt kell kedvesen elmagyarázni a nap folyamán a huszadik rokonnak is.

 „Aztán melyik érettségitől félsz a legjobban?” – Mindtől.

 „Jézusom, de megnőttél, amikor utoljára láttalak, még épp csak elkezdtél totyogni!” – És ilyenkor próbálod kitalálni, hogy a kedves Manyi néni kinek is a kije lehet?

 „Hát én nem tudom, fiúnak milyen csokor illik, de ennek kék a papírja meg van rajta egy focilabda, az olyan fiús”.

 „Istenem, de csinos vagy ebben az öltönyben/blúzban/szoknyában!” – És ha tetszene tudni, hogy SOHA többé nem lesz rajtam ez a műszálas borzalom!

 „Na, ez is kivételes alkalom, hogy mindenki itt van, most már tényleg szinte csak esküvőkön és temetéseken találkozunk!” – Hát, szerencsére ez nem egy temetés.

 „Én nem iszom, köszönöm, vezetek!” – Akkor az az előző kis pálinka biztos nem számított bele..

 „Láttátok, hogy a Kovácsék fia EGY AUTÓT kapott ajándékba? Na nálunk nem lesz ilyesmi.” – Pedig már úgy reménykedtem.

 „Ne mondjátok, hogy jóllaktatok, hát itt van még ez a 20 féle süti meg a 3 torta, ennek el kell fogynia, mit gondoltok, hová fogom én ezt rakni?!” – Könyörgöm, vigyetek, különben ezt kell ennünk még hetekig!

  „Menjünk, Pista, látod, a Katiék is már indulnak, meg meg kell otthon etetni a Buksit, meg a gyerek is már biztos fáradt, hát annyit ment egész nap meg állt a tűző napon!” – Köszönöm! Megyek a szobámba, és kipihenem a rántotthúsmérgezésemet!

Köszönjük Szti!