Mindig fogadkozunk, mindig elhatározzuk, hogy ez lesz az utolsó, aztán valahogy az utolsóból utolsó előtti lesz. Íme 10 mindennapi bűnbeesésünk. A Hatnet cikke.

Tészta, kenyér, péksüti és társaik
Helló kedves szénhidrátok. Mi mindig, hősiesen, halált megvető bátorsággal elszánjuk magunkat, hogy itt a vége. Nincs több langyos lekváros bukta, nincs több vacsorára elfogyasztott gigantikus adag spagetti, köpünk a cukrászdák tálcáin ülő torta-csodákra. Ha pékárú, akkor öko, bio, fairtrade, teljeskiőrlésű, paleo akármi jöhet csak szóba, mert mi tudatosan étkezünk, és ügyelünk a kalória bevitelre. Így gondoljuk minden este, aztán az első szembejövő pékségnél reggel akkorát rúgunk az elhatározásunkba, hogy még a mi lábunk is belesajdul.

Csokoládé
Folytatva az előző sort: felelős édességfogyasztók vagyunk, nem, nem zabálunk be egy egész tábla csokit. Egy kockát. Esetleg kettőt. Maximum egy pralinét a dobozból. Étcsoki, gigamega magas kakaótartalommal…Jéééééééé mikor ürült ki a milkás csomag?

Még egy kör aztán…
… aztán megyünk haza. De olyan jót beszélgetünk, és olyan jó a hangulat, és ugyan mi baj lehet még egy fröccsből? Aztán másnap felkelünk – legalábbis próbálunk -, és eszünkbe jut, hogy hát persze, ez lesz belőle!

Még erre válaszolok, aztán befejeztem!
Adva van a kiszemelt férfi/nő, és amikor épp nem aktív a kommunikáció, tökéletes forgatókönyvet kreálunk arra az esetre, amikor újra aktiválódik. Hogy leszünk rafináltak, kimértek, intellektuálisak, pikírtek…Egyszóval a vágy titokzatos tárgyai. Minden csevegéses történetnek van egy olyan szakasza, amikor nem csak, hogy jó lenne nem válaszolni, de egészen határozottan nem kéne válaszolni, vagy azért, hogy önnön titokzatosságunkat erősítsük, vagy azért, mert olyan méltatlanság ért minket, amit ily módon kell megtorolni. Aztán persze mindig találunk ideológiát, hogy miért válaszolunk mégis. És ott találjuk magunkat a csetszerelmek végtelen spiráljában.

Ugyan hagyd, majd én megcsinálom!
Munkamániások, perfekcionisták valaha volt legnagyobb kísértése. Hagyjam a másikat dolgozni, aztán sikerül, ahogy sikerül, vagy vegyem ki a kezéből a munkát, és végezzem el helyette biztos, ami biztos alapon? Persze általában az utóbbi forgatókönyv érvényesül, mert mindig van megfelelő indok arra, hogy a másik miért nem fogja tudni jól megcsinálni. (Hardcore eset a mártíroké, akik ilyenkor még jajveszékelnek is).

Nem, nem nyomom ki!
Dehogynem! Úgyis tudjuk, hogy megteszed, minek ez a színház? Mi is megtesszük, de meg ám! Pattanás nőtt az álladra/homlokod közepére/orrod hegyére? Mi a legjobb, amit tehetsz? Kenegeted, kezelgeted, aztán majd elmúlik. Esetleg elmész kozmetikushoz egy nagygenerálra. Helyette mit csinálsz? Nekiesel, gyűröd, nyomkodod (véletlenül sem zsepivel, tiszta kézzel, stb…), aztán csodálkozol, hogy egy komolyabb műtéti heget applikáltál az arcodra.

Ma időben lefekszem! Tízkor.
Persze nem, de attól jó elhatározni. Sok esetben semmi nem indokolja a kukorékolást, lefekhetnénk akár időben is. De ott van még egy rész a sorozatunkból, fejezet a könyvünkből, vagy a meló, amit ráér felkiáltással addig halogattunk, hogy eljött a határideje. Igazából baromi könnyű meggyőzni magunkat arról, hogy bőven ráhúzhatunk még plusz egy órát, akkor is alhatunk eleget. Reggel mondjuk már egész másképp látjuk a dolgokat.

Money, money, money
Röpke pillantás a bankszámlánkra, pillanatra kihagy a szívünk, aztán gyorsan meg is nyugszunk, hogy nincsen semmi baj, valóban kicsit túlköltekeztünk, de ami van, az bőven kitart a következő fizetésig, ha okosak vagyunk. Aztán a kasszánál állva csak vakargatjuk a fejünket, hogy elhatároztunk valamit, de mi is volt az? Tulajdonképpen nem is számít, mert ez a rúzs/sportcipő/horgászcucc/hatvanhatodik fölösleges bizsu igazán megérte az árát.

Inkább itthon maradok…
A kísértések non plus ultrája. Tényleg mindent, de mindent kitaláltunk már, hogy az aktív testmozgást a napunk, de legalábbis a hetünk szerves részévé tegyük. Megvan a drága futócipő, hisz ha egyszer ráköltöttük a fél fizetésünket, biztos nem fogjuk hagyni, hogy parlagon heverjen. Ott a fitness bérlet, erre meg a fizetésünk másik felét szántuk rá, és nyilván az ember nem dobál ki pénzt az ablakon, heti háromszor, na jó kétszer, biztosan ott szédelgünk majd a kardiogépek között. Majd eljön az első maratoni munkanap, és az egyetlen vállalható esti programnak a kanapén fetrengés tűnik. Őszintén, nem jár nekünk egy kis pihenés? Dehogynem! Az ellipszis gépen lehet relaxálni? Nem lehet. Akkor?

Csak még most az egyszer…
… vergődő kapcsolatok, titkos viszonyok, illetve olyan kalandok jelszava, ahol az egyik fél pontosan tudja, hogy soha nem lesz semmi komoly az egészből, a másik viszont csak sejti, azért még reménykedik. Csak még egy randi, csak még egy közös este, csak még egy…Hagyjuk is, ahányszor azt mondjuk, hogy „BEFEJEZTEM”, annál eggyel többször szoktuk megengedően vonogatni a vállunkat, hogy na jó, na jó, csak most még egyszer.

Hírlapom