2016.06.28.
2016 nagyon rosszul bánik velünk: egy újabb felejthetetlen színésztől kellett búcsút vennünk. Ennél az évnél csak 2020 lesz rosszabb majd, kb. akkora várjuk a világvégét.
Mert Bud Spencer és Terence Hill filmjei részesei – mit részesei, meghatározó alapkövei! – voltak sokunk ifjúságának, a közösségi tudat részét képezték.
Mert ő testesítette meg minden kisfiú számára a pozitív hőst, a példaképet, aki mindig a jó oldalán áll, míg a kislányok a bumfordi, szerethető nagybácsit látták benne.
Bumfordi nagybácsit mondtunk volna? Akkor bemutatjuk Carlo Pedersolit, alias Bud Spencert fiatalon:
Mert a legmenőbb életpályát tudhatta magáénak: először sportolóként ért el hatalmas sikereket, majd színészként generációk zárták a szívükbe.
Mert úgy osztott pofonokat és úgy osztott észt, mint soha senki. Ki ne akart volna ilyen szállóigévé váló riposztokat tolni bármilyen élethelyzetben??
Mert olyan jóízűen tudtak enni, hogy mi is mindig éhesek lettünk. Egy jó hagymás babot valaki?
Mert minden volt, csak akasztott ember nem: énekes-zeneszerző, forgatókönyvíró, alapított légitársaságot, gyerekruhagyárat, étteremláncot.
Mert a filmjei úgy tudtak ezredjére is szórakoztatóak lenni, hogy se véres erőszak nem volt bennük, se szexjelenetek – így több generációnyi gyerek nőhetett fel rajtuk úgy, hogy közben a felnőttek is ugyanolyan élvezettel nézték meg a klasszikusokat újra és újra.
Mert mindig nagyra értékelte a magyar rajongók szeretetét, és többször küldte üdvözletét Magyarországnak, legutóbb az Oscar-díjért gratulálva.
Mert az utolsó mondata is nagyságról tesz tanúbizonyságot: „Köszönöm.”. Hát mi köszönjük az életművét, nyugodjék békében 🙁
