Ahol prezentálnak valamit, ott feltűnik az egyik, mert ahol ppt-k nyílnak, ők ott teremnek!

A játékos előadó: függetlenül attól, hány üveges szempár mered rá reggel 9-kor, ő játékkal indítja a napot. „Kinek van kedve játszani?” SENKINEK. Nem baj! És már záporoznak is a lelkes interakciót igénylő kérdések. A kézzel tapintható passzivitás sem riasztja vissza, jutalomcsokival, céges tollal, pirospontokkal piszkálja elő a társaságból azokat, akik hajlandóak válaszolni. Irigyeljük a lelkesedését.

Aki képtelen beindítani a prezijét: a tollak már a jegyzetfüzetek felett köröznek, mindenki ül méla kussban csendben, de ő még mindig a gépével motoszkál. Valami nem kompatibilis valamivel, nem működik a pointer, nincs hang, nincs internet. Amikor végre feláll a szisztéma, akkor is gyanakvó marad, arcáról a kétségbeesettség az előadás végére tűnik csak el.

Akinek sajátos humora van: mondanivalójába időről időre beszúr valami vicceset, kicsit kacag is rajta, majd amikor észleli, hogy nem ment át a poén, még nekiáll elmagyarázni, hogy miért vicces. Feszengünk a székünkben, pedig elhisszük neki, hogy vicces, csak most mégsem. Pár ilyen után inkább illendően előre nevetünk, csak ne magyarázza el, csak azt ne!!

Aki nem mérte fel, hogy kikhez beszél: előfordul ilyen, főleg vendégelőadóknál, helyettesítő tanároknál, konferenciákon, hogy az előadó alul- vagy túlbecsüli a közönséget, és kismajmokkal próbál agysebészkedni, vagy mérnököknek magyarázza el az alapvető matematikai műveleteket. Az eredmény: bamba tekintetek.

Aki nem készült fel: mindegy, hogy túlzó magabiztosság, vagy a teljes beleszarás okozza, elég rossz olyan előadó prezentációját hallgatni, aki szemmel láthatóan nem készült, vagy az asszisztense dobta össze a prezijét idefel a taxiban. Az egyes slide-ok őt is meglepik, az egy mondatra jutó hümmögés és általánosság pedig több az elviselhetőnél. Mindannyian megkönnyebbülünk, amikor végre abbahagyja, a lelkes taps ilyenkor a kávészünetet illeti.

A kezdő előadó: nagyon lelkes, nagyon izgul még és nagyon nem profi. Mondjuk őt minden ügyetlenkedéssel és lámpalázzal együtt is jobban bírjuk, mint nagyképű társait – feltéve, hogy nem ájul el menet közben.

A stand-up comedy arc: végre a világot jelentő padlószőnyegen áll, és tobzódik a lehetőségekben. Anekdotákat villant elő, vicceket mesél, nem ereszti a mikrofont. Tőle nem tanulunk sokat, nem is veszünk tőle semmit, de ha ügyes, akkor nagyon-nagyon jól szórakozunk.

 Aki egyáltalán nem vágja a saját témáját: egy igazi kontár, jó cuccokban. A felmerülő kérdések hallatán úgy néz, mint akit megütöttek, bizonytalan válaszokat ad, vagy nagyon magabiztosan ígéri, hogy ennek utána fog nézni, és személyesen küldi el a választ a kérdezőnek.

 Aki még mindig hisz a Powerpoint effektekben: az ember, aki máig képes Wordart szövegeket használni, a szivárványszínűen áttűnő Comic Sans feliratokról nem is beszélve. Beúszás, gépeléshang, menetelő vöröshangyák? Tiltólista! 2014 van, engedjük el ezeket szépen.

És a végén a kedvencünk, a legritkább, az előadók Szent Grálja, a fehér holló, a fekete gyémánt: a tökéletes előadó. Érthetően, klassz stílusban magyaráz, minden gondolata összeszedett, és még akkor is határozott, logikus válaszokat ad, amikor menet közben merülnek fel váratlan kérdések. A viccei ülnek, a szünetben, előadás után pedig körbekérdez még, hogy mindenki elégedett-e. Igen, ez a típus is létezik és IMÁDJUK!