Az ókor többnapos bacchanáliái arra kellettek, hogy az emberek áldozva a mámor istenének kilépjenek a megszokott, hétköznap viselt maszkjuk mögül, kiéljék magukat, majd az élet visszatérhetett a normális kerékvágásba. Napjaink Dionüszosz-ünnepe pedig mi más is lehetne, mint a céges buli, amikor azok előtt hánysz, akiknek máskor prezentálni szoktál!
Kezdjük a szararccal, akinek még a buli alatt is csak a munkán jár az esze. Ő az, aki levadász, ha nem vigyázol, és elkezdi megtémázni a legutóbbi számlázásának és a kedvenc exceltábláinak az őrületes kalandjait. Lépj le, mielőtt teljesen lehervasztja a hangulatodat. Jobb esetben rokonlelkekre talál, és lekötik egymást egész estére, máskülönben viszont héjaként körözve csap le a többiekre.
A felvilágosult főnök, aki minél részegebb, annál inkább úgy érzi, hogy le kell ereszkedni a pórnép közé, aminek a folyománya az, hogy egyre artikulálatlanabbul magyarázza, hogy én is csak egy vagyok közületek, miközben lapogatja a vállad. Ezzel önmagában nincs is semmi baj, de akkor ezentúl kajáljon ő is veletek a közös konyhában.
Elég gyakori, hogy az amúgy csendesebb, félénkebb arc ilyenkor hangossá, sőt megmondóemberré válik. Sőt van ennek egy csodálatos alfaja, aki részegen magát a főnököt célozza be, és neki mondja meg alkoholban érlelt véleményét a cégvezetés hiányosságairól és a többi kínos témáról. Ha szerencséje van, ilyenkor kifogja a 2. pont főnökét.
Kentácsdisz -óóóééóóó…óóéó…ó…hámörtájm! – avagy az óbégatva nótázós ésvagy táncolós. Megvan mindenkinek ugye az a klasszikus jelenet a Bridget Jones-ból? Nos, minden bulin találhatunk olyat, aki önfeledten ordítja a slágereket (jellemzően kilencvenes évekbeli popslágereket), rosszabb esetben vonaglik is rá, amit ott és akkor ellenállhatatlanul csábos táncnak érzékel. A szemetebb kollégák mindezt kaján arccal dokumentálják, és másnap felteszik a céges szerverre vagy Youtube-ra.
A poénmágus: az ember általában – hiába tudja, hogy neki van a világon a legjobb humora – udvariasan visszafogja magát, és nem ő kacag leghangosabban a saját poénjain. Aztán néhány emberből a bulikon előtör Hofi és a Monty Python szerelemgyereke, aki nem csak hogy nyomatja a fárasztó poénokat, de öblösen hahotázik is rajtuk. Egyedül. Sokáig.
A desperate, aki össze akar jönni mindegy kivel. Körbejár a tánctéren, felmérve a terepet, és rámászva a kiszemelt áldozatra. Aki igazából bárki lehet. A finoman közelítő casanovától a taperáló önjelölt csókkirályig több típusa is létezik. A következő munkanap az igazán vicces, amikor lapítva oson a folyosón a kávéért.
Az előző kategóriától el kell különíteni a párocskákat, akik között valamiféle dolog húzódik évközben is, ilyenkor aztán persze összekavarnak. Ezt általában a háromféle lehetséges fejlemény egyike követi: A., hivatalosan is kibontakozó kapcsolat, B., kínos pillanatok, majd mindenki elfelejtkezik az ügyről, C., hosszas szerencsétlenkedés.
A jiddische mame, aki (általában az elfogyasztott piákkal arányosan) kezd el aggódni, hogy a többiek nem lesznek-e dehidratáltak a sok alkoholizálásban, nem fogy-e el idő előtt a kaja, összejön-e a páros, akinek mindenki szurkol az irodában (ld. 7. pont), jól mulat-e a főnök, és elegendően táncolnak-e a tánctéren ahhoz, hogy az esemény hivatalosan is kiérdemelje a Jó Buli címet.
A lelkizős, aki ilyenkor érzi alkalmasnak az időt arra, hogy kibeszélje lelke összes rezdülését, tisztázza a ki nem mondott érzelmi nüanszokat, elemezze beszélgetőpartnerével az eddigi kapcsolatukat, vagy rosszabb esetben az egész életét, gyakran zokogásba fúlva. Ezért a legjobb párosítás számára a következő befutó, azaz
a droid, aki hatékonyan, hidegvérű profizmussal dolgozva issza le magát, nem vesztegetve időt és energiát. Így este 9-re, amikorra asztalbontás van, és épphogy elkezd beindulni a buli, ő már a székén bólogat, és üveges tekintettel néz maga elé hajnalig, amíg valaki be nem tuszkolja egy taxiba.