Igen, ők a barátaid, amikor társasoztok.

Aki nem érti a szabályokat: az elején úgy tűnik, mintha értené, nem mer kérdezni, majd fél órával a játék kezdete után, amikor kezdenétek bemelegedni, egy óvatos kérdésből kiderül, hogy semmit nem ért az egészből. Néha így is marad a tudatlanságával és mintha egy párhuzamos univerzumban játszanátok.

Aztán ott van, aki másként ismeri a szabályokat: az ő szülei nem így játszották, náluk nem így szokás, sőt, náluk lehet rabolni, ha hatost dobsz akkor dobhatsz még egyet, ér alkudozni a Monopolyban és társai. Érdemes már a játék legelején megegyezni az érzékenyebb pontokban, minthogy a mindent eldöntő dobásnál álljatok neki alkudozni.

Olyan is van, aki pontosan tudja és érti a szabályokat, csak CSAL. És néha pont a bankos az.

Tök jellemző az, aki úgy tesz, mintha nem érdekelné a nyerés, igazából csak fapofával játszik, mintha véletlen került volna oda, neki mindegy is… hát nem hiszünk neked, pókerarc!

És ott van az is, aki úgy tesz, mintha vérre menne a játék. Rosszabb dobások után összeomlik, kisebb veszteségeket is sorsdrámaként él meg.

Persze van, akinek van is erre oka: ő a szuperszerencsétlen. Mindig van valaki, aki börtönbe ragad  az egész játék idejére, vagy mindig visszacsúszik a kígyókon, esetleg rengeteg pénzt nyer a Veszíts el mindentben.

Aki egyébként a legeslegbékésebb a társaságban, de társasozás közben előjön belőle a vérivó.

Minden társaságban van valaki, aki nem hajlandó játszani. Elemi ellenszenvvel viseltetik a társasjátékok iránt, talán gyerekkorában nem volt kivel játszania, vagy épp túl sokat is játszott? Inkább ül végig csendben kibicelve egy félnapos játékot, minthogy beszálljon! Ha még beszáll, lealáz mindenkit, aztán évekig újra csend.

Olyan is mindig van -és általában pont nem áll jól-, aki beleun a játék közepén, és azt javasolja, hagyjuk abba. HOGY MI?! Szó sem lehet róla!

És végül vagyunk ugye mi (és persze ugye ti, kedves olvasók), az eszményi társaspartnerek: akikkel a játék móka és kacagás!