Reméljük lesznek kávézókban dolgozó olvasók, akik meg tudják erősíteni a leírásainkat, mert mi vendégként valahogy mindig összefutunk ezekkel az emberekkel. Sarki kis kávézó, vagy Starbucks, Costa, ezek a típusok mindig ott ülnek.

Az értékesítő: lelkesítő hangú beszédben próbál hallgatóságára, a másik fotelben feszengő emberre hosszútávú befektetést, életbiztosítást, kötvényt, magas hozamú kitudjamit rásózni – kisebb-nagyobb sikerrel. Ha meghalljátok az „Ezt nem szoktam elmondani, de Ön olyan szimpatikus…”-formulát, meneküljetek!!

Az értékesítő, aki másokat próbál rávenni az értékesítésre: 30 körüli, laza öltönyös fickó, körülötte „állásinterjúra” érkezett srácok, akik még nem tudják, hogy a fix fizetés csak álom marad. Öltönyös emberünk pedig csak nyomja, yachtokról, ambíciókról, milliókról. Modorosságának egy részét a Tőzsdecápákból, másik részét A Wall Street farkasából nyúlta, spontánnak szánt sztorijaiban rá tudunk tapintani azokra a pontokra, amiket gondosan, valószínűleg tükör előtt begyakorolt. Csak egy kérdés maradt, ha olyan sikeres csilliomos, miért egy kávézóban interjúztat?

A nyelvtanár: mert nincs Starbucks nyelvtanár nélkül. Ez alapszabály.

Az ember, aki nem kér semmit: barátaival érkezik, váratlanul éri a kérdés, hogy kér-e valamit. Dehogy kér, most evett, most ivott! Vele -pedig üzleti érdekek aztán nem fűznek egy kávézóhoz sem- mindig szeretnénk megértetni, hogy a szék, ahova leteszed a feneked, az a kávéhoz/vízhez/sütihez stb. jár. Nem fogyasztani, aztán pedig ücsörögni, használni a wifit, hörögni a mosdó állapotán – hát gratulálunk!

A laptopos ember: két tárgyalás között, vagy épp iroda nélkül. Ezek vagyunk mi. Bocs. Stabil ingyen wifivel bíró kávézóban dolgozol? Találkoztunk már. Ahol koffein, áram és wifi van, az a mi második otthonunk. Igyekszünk nem hat órát eltölteni egy kávéval, de néha ez is előfordul. 

Turisták: csakúgy, mint fentebb. Koffein és ingyen wifi? Kell még bármi más a boldogsághoz??! Már izzítom is az Instagramomat.

Tinik: bimbózó szexualitás egy frappé mellett, avagy nincs hova menni. Kora délután megtelnek az eldugott sarkok csókcsatázó, kvázi-pettingelő tinikkel. Igen, higgyétek el, mindenki látja!!

A hangosan telefonáló ember: békésen kávézol, beszélgetsz, e-mailezel, és egyszer csak felharsan a melletted lévő asztalnál egy telefon. És nem is a harminc másodperces szirénázó csengőhang a legrosszabb, hanem amikor végre felveszi a tulajdonos, és belekezd egy hosszú-hosszú beszélgetésbe. Üvöltve.

Aki képes egy szimpla kávérendelést hárompercesre nyújtani: kiválasztja a száztételes itallapról, amit szeretne, de az úgy nem elég jó még, legyen benne egy kis plusz ez, egy kis plusz az, viszont lenne, amit kivetetne belőle. Nem szeretnénk étterembe menni vele, félnénk, hogy a végén megdobálnának étellel.

…és az első randizók: szemmel láthatóan zavarban vannak, feszengve ülnek, meg eleve nem tudták eldönteni, hogy hova menjenek először. Egy mozi vagy egy koncert még túl nagy falat, nehéz elmenekülni, ha rosszul sül el a találka, a kávézóból viszont még bármi lehet. Hajrá párok, hajrá!