Tudatmódosító, ami ráadásul legális, sőtmégpláne finom is lehet – nyilván mindannyiunknak megvan a hozzá való tipikus viszonya. Te melyik típusba tartozol?

 Kezdjük az egyik szélsőséges végponttal, az absztinenssel: ő az, aki soha, semmilyen körülmények között nem fogyaszt alkoholt. Ennek több oka is lehet, vallási vagy egészségügyi indokok miatt nem iszik, esetleg már leszokott, és ezért nem akar újra fogyasztani, esetleg szerinte az alkohol káros az emberiségre és a tudatra, ez esetben ezt előszeretettel ki is fejti, miközben a többiek éppen koccintanának.

 Valaki egyszerűen csak nem szereti vagy nem bírja az italt, ő az, aki évente egy konyakosmeggy és szilveszterkor egy koccintásnyi pezsgő formájában viszi be, és nagyon cuki módon ettől rögtön be is csiccsent. Általában a cuki nagynénik tartoznak ide.

 Aztán van az is, akinek nem a stresszlevezetéshez vagy a hangulatfokozáshoz kell az alkohol. Ő a gourmet, aki a benne rejlő ízek és harmóniák miatt fogyaszt – jellemzően bort, bár mostanság kezdenek idehaza feljönni a minőségi, elérhető árú sörök is, így azok rajongótábora is egyre gyarapszik. Általában megelégszik alkalmanként pár pohárral, mert nem arra hajt, hogy lerészegedjen, hanem maradéktalanul ki akarja élvezni az éppen kóstolt italt.

 Aki csak bulikon iszik, viszont akkor aztán megadja a módját, és legurítja a heti kötelező folyadékmennyiséget – igaz, víz helyett sör meg rövidek formájában. De ettől a heti (vagy havi) egy-két alkalomtól eltekintve nincs igénye arra, hogy alkoholt fogyasszon.

 Ennek eggyel extrémebb formája az angol lány-effektus: akik a bulikon egészen alja módon szétcsapják magukat – a legtöbbször válogatás nélkül döntve magukba a különböző piákat-, és a szombat hajnal az utcapadkán miniszoknyában üldögélve-öklendezve találja őket. Ezt a kategóriát szerencsés esetben a kamaszkori pattanásokkal együtt kinövi az ember.

 A kalóriakérdés: van olyan, aki egész héten szigorúan számolja a kalóriákat, az esti bulinál viszont felrúg mindent, és számolatlanul dönti magába a sört vagy a tejszín alapú koktélokat (amivel bevisz jópárszáz kalóriát…). Az eggyel betegebb változat, aki kiszámolja, hogy neki a napi kalóriaszükséglete mondjuk 1900 kalória, és inkább nem eszik egész nap semmit pár almát leszámítva, hogy az esti piák pont beférjenek ebbe a keretbe. És mindannyian ismerjük, mennyire jó ötlet éhgyomorra inni…

 A sznob alkoholista: aki megiszik minden nap akár egy palackkal is, de szerinte az nem számít alkoholizmusnak, mert az minőségi, 10 000 forintos bor ám! Haver, van egy rossz hírünk…

 Aki már keres alkalmat, hogy igyon. Ha öröm éri, azért, ha bánat, akkor búfelejtőnek, szülinapkor, névnapkor, kolléga szülinapjakor, ha nyer a kedvenc csapat, ha veszít a kedvenc csapat és a többi és a többi. Alkalmat pedig bármikor lehet találni („Juhé, pont február 3-a van! Hát ilyen is csak egyszer van az évben, nem igaz? Ezt meg kell ünnepelni!„), úgyhogy innen már veszélyesen csúszós a lejtő a következő kategóriákhoz.

 Az egyik legnagyobb határvonal az, amikor már nem is keres az ember társaságot vagy alkalmat az iváshoz, hanem egyedül, otthon is iszik. Aki ezt átlépi, az általában már maga előtt is bevallja, hogy az alkoholizmus kategóriájába esik, és bevállaltan alkoholista.

 A skála másik végén pedig a masszív alkoholista áll, aki már ezzel kel, és teljesen ez határozza meg az életét. Sajnos Magyarországon az alkoholizmus népbetegségnek számít, és a legtöbben ismerünk olyan embert, akinek erre ment rá a családja vagy a munkahelye. Elég addiktív tud lenni, úgyhogy minél tovább van a rabságában az ember, annál nehezebb leszokni róla (ellentétben az olyan tiltólistás tudatmódosítókkal, mint a fű). Ha az ember hajlandó leszokni róla, több megoldás is elérhető, de – akárcsak minden addikciónál – a legfontosabb az akaraterő és a tudatosság.