Ott van a csodás ruhadarab, pont olyan, mint amit ezer éve szeretnél, megkérdezed a tulajdonost, hogy honnan van neki és BÁMM. Sose lesz ilyened.

„Jaj, köszi, 3 éve vettem a Zarában!” – Köszi, hát nyilván a Zarában, ahol néha még ugyanazon a héten sincs esélyed megvenni ugyanazt.

„Az unokanővérem hozta egy kis kanadai városból.” – Köszi, lehet, hogy most nem ugrom el oda. 

„Egy iparművész készítette – de már nem csinál ilyeneket!” – Köszi, mindjárt gondoltam!

„Turkálóból.” – Köszi, tehát fillérekért vetted és nem fog veled szembejönni. Nagyon megnyugodtam!

„De cuki vagy, képzeld, az anyukám vette még a hatvanas években!” – Köszi, és gondolhattam  volna!!

„A nagymamám varrta, de már nem él.” – Köszi, és sajnálom. Elhiheted.

„Ú, köszi, az idei Versace-kollekcióból van!” – Köszi, már szaladok is megvenni, mit nekem az a párszázezer!

„A H&M gyerekosztályán vettem a…ja, értem, mindegy.” – Köszi, talán a fejemre rámenne.

„Nem fogod elhinni, apukám iskulai egyenruhája volt!” – Ó köszi, hát ezt tényleg nem. Vagyis nem szívesen. Én is akarok! 

„Én varrtam!” – Á köszi, szóval…mit kéne tennem, hogy varrj nekem is egyet?