Avagy hol ér véget a paranoia, és hol kezdődhet a jogos gyanakvás? Ha az alábbiakat halmozottan tapasztalod, akkor azért már kezdheted frissíteni az önéletrajzodat.

 Mindenki más el van havazva melóval, te meg nem kapsz semmi jelentősebbet, csak piszlicsáré dolgokat bíznak rád.

 A HR-es hirtelen olyan tapintattal és részvéttel kezd el hozzád beszélni, mintha súlyos beteg lennél.

 Amikor a szabidat tervezgeted, és a főnök tartózkodóan olyanokat mond, hogy „hol van az még”, illetve „ugye azért félre is teszel a pénzedből?”.

 Megkérdezik, hogy ki akar újabb adag névjegykártyát rendelni, és amikor jelentkezel, fura arccal írják fel a nevedet.

 Csak a többiek beszélgetéséből tudod meg, hogy jövő hónapban csapatépítő hétvége lesz.

 A főnök a cégértékelő nagy beszédében olyan metaforákat használ, hogy „a vállalat olyan, mint egy léghajó a viharos égen, néha ki kell dobni a ballasztot, hogy szárnyalni tudjon”, és közben jelentőségteljesen rád néz.

 Köztudott, hogy nem akarják bővíteni a létszámot, de megtalálod az álláshirdetést a pozíciódra.

 Diszkréten költöztetős dobozokat támasztanak az asztalodhoz, mire beérkezel.

 Nem tudsz belépni a céges levelezésbe.

 Nem tudsz belépni az épületbe.