Az újságírók néha szörnyűek tudnak lenni. Ok, a média hatalmat ad, de azért mégis vannak tulajdonságok, amikről érdemes lenne lemondani.

Az utolsó pillanatos. Leadás előtt 10 perccel küldi át a cikket az interjúalanynak, majd idegesen zaklatja telefonon, hogy ugye jó lesz?

Az öntelt. Ő át sem küldi, hiszen feltételezi, hogy tökéletes. „Hiszen azt írtam le szóról szóra, ami elhangzott!” %!%!%!

A rossz helyesírású, elgépelésekkel teli és láthatóan átnézetlen cikkeket kirakó, amit olvasni is rossz, hiába lenne amúgy a téma érdekes. Nem, nem hat meg, hogy a „gyorsaság volt a legfontosabb, nem a minőség”.

A potyázó. Nagy örömmel eszik és iszik meg mindent a sajtórendezvényeken, de hiába keresnéd, hogy írt-e róla utólag. Ő csak arról ír, „ami igazán exkluzív”. Aha.

Az, aki annyira lusta, hogy egy az egyben átveszi a sajtóközleményt még akkor is, ha az egyes szám első személyben van megírva. „Ezt az eseményt azért rendezzük meg…” – tessék?

A gyűlölködő/fikázó. Ha a cikkhez az ő neve van írva, alapból sejtheted, hogy valamit megint le fog húzni. A kritikai érzékkel minden rendben, de tényleg csak szar dolgok történnek, amiről írni lehetne?

Ellentéte a láthatatlan rózsaszín szemüveget hordó újságíró, akinek az egész világ nagyon „happy”, ha csak az ő cikkeit olvasnád azt hihetnéd, minden a lehető legfinomabb, legtökéletesebb és legnapfényesebb. Na ne.

Az önismétlő. Ezt az okfejtést olvastad már valahol. Ja, múlt héten az ő cikkében…

A modoroskodó. Ennyi.

 A folyton visszautaló. Hatalmas tudása van, ez nem vitás, a cikket múltbeli történésekre és előző cikkekre való utalásokkal tűzdeli meg, de ha nem vagy mindennapos olvasó, vagy szuper tájékozott, egy napba telne felgöngyölíteni a témát.